Számunk szerzői:

Komjáti Viktória
Czégány Pál
Bógyi attila
Flexoius Kay
Dienes Tamás
Pákozdi Gabriella
Keglovits Klári
Böszörményi Gábor
Földiák Vince

 

 

Komjáti Viktória

---

Vizes hajjal

Néha kihajolok 
az ablakon
egészen derékig
mert bár veszélyes
azért mégiscsak 
gyorsan hajt
ez a busz

rosszul is 
vagyok olykor

és jó, ahogy
frissen felpofoz
a világ de csak
éppen úgy
ahogy a strandon
vizes hajjal
lefröcskölöm
a mazochista
napozókat

(amitől aztán
kedvet kapnak
a fürdéshez)

Czégány Pál

---

Szoríts

Bénító súlyod mögül
súgtad: soha ne adjam fel-
gyerekes mosoly szökhetett bajszod alá
mert még jobban szorítottál.
Idő multán sem tudtam mire vélni szereteted.
Mikor a finneknek az utolsó percben
belőttük a döntő gólt és én sírva fakadtam,
azt mondtad, ezt kevesen vállalják fel.
E két mondatod maradt meg bennem;
ezeken gondolkodtam az idő tájt is
mikor a köztemető egy gödrébe süllyesztettek.
Ha lehetséges lenne, s visszatérnél,
mindenekelőtt bekenném nyakad óvatosan
(a kötél kimarhatta érzékeny bőröd)
s csak aztán szólnék valami fontosat hozzád.
Ám könnyen lehet, inkább arra kérnélek:
birkózzunk, s te még erősebben szorítsál.

Isten mechanikus-lova

Vacog bennem fénylő sínek magánya,
üres szerelvény ország-hossznyi félelme.
Szív tájékon dörömböl az üres pálya,
gyomrom száraz, -másnaposan émelyeg.

Zakatol a megtervezett élet, árnya
suhan ide mellém koszos bőrülésre,
együtt lüktetünk ráncol homlokú világban,
társas ügetünk kifent élű pengékbe.

Állomásra állomás zúdul, mindenhova
sikoltva érkezünk. Isten mechanikus-lova,
firkált szemű jószág, áram az abraka.

Ódon belének labirintusa ótvar
féregként cipel, üres élet, visz komótosan
pata-zúzta éjjelekbe, kantár-húzta nappalokban.

Bógyi attila

---

Bámészkodtam.

Az utca macskakövei közt
pókhálóként feszült meg az
élet. Cch!!
Fáj a nyakam. Nem vicc.
Végig aludtam a vonatutat.
Feltapétáztak, jó ez így…
?
Nagyképpel én is a város kép –
- telenség része lettem.
Mint akinek húzzák a fogát.
Ezért.
( - Elnézést Kisasszony, merre találom
a Dunát?
- Erre kérem. ( Arra mutat.) Jöjjön,
elkísérem.
Átkarolva el.
) Dinnyehéj.
Itt vagyok.
Vicc.

Flexoius Kay

---

Nem Én vagyok az ki öröktől létezett?

Nem Én álltam a világ küszöbén, mikor született
Szél fútta be a világot, pora életért küldetett
Leheletével felgyújtotta az égnek csillagit
Felcsapta a Földre hidegen kéklő habjait?

Nem Én terveztem Napnak jövetelét a Földre
Tudat hajnalát, mely fiaim nemzetekbe törte?
Nem Én lázadtam saját művem vesztére
Majd száműzve őt, áldásom adtam tervére?

Nem Én tagadtam zilált, lázas kebellel létét
Isteni jognak, felvéve a tagadás vértjét?
Nem Én váltam önöm Azazelévé csúfolva
Az ember sarjadékait, bűneit dúdolva?

Nem Én voltam, ki a szeretetet homlokán hordta
Kinek lelkéhez nem ért a bűnös világ foltja
Aki testvérének nevezte minden szomszédját
Hitt az emberben, érte vitte a keresztfát?

Nem Én voltam Júdás, a csalódott tanítvány
Ki eladta Mesterét ezüstpénzért árulván?
Vagy a kőszikla Péter, egyházának lángja
Felcsapott az égig, miért bűnbocsánat várja?

Nem Én vagyok ki csatátvívott, eszmét éltetett
Vagy a mélység csilingelő csendjébe temetetett?
Nem voltam Én hazug, csak magam csalva meg
Nem voltam e töretlen, a becsületért halva meg?

Minden nap nem forogtam tengelyén életemnek
És álmodtam szellemem zenéjét a végtelennek?
Nem csak képzeletem sorain töprengtem éjeken
És formáztam szívemnek ős rögeit szüntelen?

Létezik a múlt, vagy csak drága emlékek özöne
Az mi egyik partról a másikra vett, kis öröme
A porladó létnek csupán, aki játszik velem
És mit múló kedve tőlem kíván, azt teszem?

Lázadj, lázadj csak, de ne tagadd el hitted tőlem
Én vagyok mind, ki az utat magam előtt törtem
Idő-foglalatba szorított egyedi istenség, öntörvényű
Úr hazájában, még ha az nem is túl mélyörvényű.

Mert ha nem így lenne, hát játéka vagyok valakinek
Ha bölcsebb is, ha erősebb is, de bírája meséimnek
Nem hiszek olyan kötelékben, amely fölém tenné
Ostoba, gyenge lényem kívánsága szerint terelhetné.

Döbbentene a tudata más elme ideért szilánkjainak
Találkozása két különböző lény messzi ideáljainak
Hát Nekem van kezdetem, tán végem is vár reám
Álmaimnak csak kongó visszhangját hallhatám?

Nem Én vagyok, ki öröktől létezett?
Csak darab ki az egészből vétetett?

Dienes Tamás

---

Ars longa vita brevis -A művészet végtelen, az élet véges

Alkoss! Bátran élj!
Nem árt, hát szabad!
Szólj, írj, fess, zenélj!
Hozd lázba magad!

Szabad gondolat,
Szabad képzelet.
Add át álmodat,
Fénylő képeket!

Valami újat,
Valami szépet,
Ahol megbújhat
Egyéniséged.

Tied a mű, mit
Sok ember szív be,
Igy kerülsz Te is
Millió szívbe.

Igy lesz majd széles
E művészeten
Életed véges,
És mégis végtelen.

Rejtett félelmek

Utánad megyek.
Valaki jön utánam.
Már megint követ.
Ezt mindig utáltam.

Rejtett félelmeknek
Adok én most utat.
Rejtett félelmek
Mind énbennem kutat.

Rejtett félelmek,
Rejtett szorongások.
Gyertek hát elém!
Mit akartok? Mondjátok!

Legyőzlek titeket,
Ne legyetek gyávák!
Látnom kell mindet,
Kéket, zöldet, sárgát!

Azt akarom, hogy ez mind
Múljon csak múljon.
Lassan, de végleg.
S ne énmögém bújjon.

Mind járnak csak járnak.
Talán én vagyok, talán te vagy.
Talán nem is látnak.
Talán nem is látlak.

Pákozdi Gabriella

---

nyárutó

Ledér függönyök mögött ebéd csörömpöl.
Kacaj siklik a bolt sárga falán.
Vén diófánk árnyéka fáradt tacskó.
Elment a busz. Nem is jön több talán.

hiába

Fázós csempék alatt magány csörömpöl.
Tányérjaikra a múlt dermedt oda.
Forró vizet zubogtat most a vágyunk.
Ránk dől az ablak. Nincs több csoda.

Keglovits Klári

---

Kártyahalál

Sorjáznak királyok, dámák, bubik -
a hitele ebbe belebukik,
nem tart már ki a következő körig!
A pókerarc szilánkosodik, törik...

Böszörményi Gábor

---

Bennünk van a pusztítás, valaki gödröt ás,
hogy a másik törje ki a lábát, eltörölve minden álmát
egy szebb világról, a jövőröl, ez jelen mindenkit felőröl.
Nem vesszük észre hogy menekülünk külföldre,
egy szebb jövőt keresve, s bátran bizva abban,
hogy ott biztos jó lesz egy szebb pillanatban.
Mert a világ melyben élünk, ahol egymást írtja népünk,
egymásér harcolunk de még magunktól is félünk.
Se egy Petőfi, se Kossuth, de forralja a bosszút
Ez a szomorú, s látjuk magunkat, ez a dolog meg nem nyugtat,
nem kell nyugat, s nem kell kelet
Nem csak buda van meg pest, s nem csak koszos terek.
Van egy egész, egy nagy magyarország,
mely nagyon mélyen alszik, mert nagyon sokan hagyják.

Én ott voltam, én láttam, nyakig a sárban,
kúsztam a mocsokban magamban gondoltam, agyam kigomboltam,
hogy tiszta legyen tudatom
kis empátiával talán sikerül majd felfognom.
Magyar ember lövi magát, s lövi a magyart, hogy lőhessen
a másik otthon marad, csak azért, hogy élhessen.
Valaki mondja meg, hogy is van ez, nemzetünk nagyja
csak én vagyok túl elfogult minden egyes jóra?

Nem a hiradó az, mi árasztja a szennyet,
csak azt adja mit lát, hogy az ember mit tett.
Görbe tükör mely nagyítja a dolgokat,
ebbe nézegesd naphosszat a farkadat.
Vagy menj ki a térre, s lőj le egy rendőrt
azt játszd el otthon a több mint testőrt
nézz a fiad szemébe, s jegyezd meg egy életre
ő remény lát, s hisz hogy van esély a jövőre
arra, hogy megéljük együtt a békét
gyújtsuk fel az oktogont, had égjen el végképp
a kisgyerek egyedül, na vajon miért nem örül?
mert apu sitten ül, anyu meg menekül.

Ha gondolod tüntess, de ne azért hogy kitűnhess
ha olyan okos vagy, hogy ökölöllel harcolsz a békéért,
ha kell meghalsz a saját hazádért
inkább dugj a szex ellen, egy az egyben
ne az utcán, hanem az ágyban légy verhetetlen
egy kis képzavar, mond kit zavar, amig tankok vannak az úton
eljön az idő mikor már nincs is hova futnom
mikor már nincs papirom, s nem tudok hova írni
annyi fájdalmam lesz, hogy nem lesz erőm sírni

Ne két eszme és két ököl szembesüljön
küzdj azért, hogy a csajod kielégüljön
A harcok az utcán folynak, de nem kell,
kapcsold el a tévét s az irányítót vedd el
a gyerektől..ne lássa a szennyet,
ahogy anyu öli aput, a gyerek meg retteg.
 

Földiák Vince

---

Jevgenyij Fjodorovics

Már vagy egy hónapja felbontottuk az eljegyzésünket Anna Ivanovnával. Szerettük egymást, szeretjük egymást ma is, de gyávák voltunk, s nem mertünk belevágni a Házasságba.
Jó döntés volt? Azt hiszem igen.
Azóta is gyakran találkozunk. Hozzászoktunk egymás társaságához, nem tudunk meglenni nélküle.
Most csütörtök van, este, tíz óra. Anna kedd reggel ment el, atyja hazaérkezett Franciahonból, s látni kívánta. Hajnalban távozott, ötkor vagy hatkor. Én ki akartam kísérni a kocsin a vasútállomásig, de nem volt erőm kikelni az ágyból. Félálomban búcsúztam tőle.
Azóta sok minden történt velem. Átkocsiztam  Blazics Gabrielovics kozák kapitányhoz kártyázni, nyertem is, vesztettem is; bementem Moszkvába is Boban Bobanovics báljába, és a városban hajnalig mulattam. A többi időt írással töltöttem.
És ma meglátogatott engem egy régi-régi ismerősöm, egy kedves öreg nagybátyám, Jevgenyij Fjodorovics. Mikor utoljára találkoztunk, még jegyben jártam Annával. Igen, akkor szinte mindenhova elkísért, ahova Anna nélkül mentem. Mióta felbomlott eljegyzésünk, azóta nem keresett fel személyesen, mint ahogy az írtam is már, csak rosszul olvasható vagy nem kézbesített táviratokat küldött néha. Na meg pár érzelgős és terjengős levelet, de ezekből rendszerint csak egy-két sort olvastam el, és annak az értelmét sem fogtam fel szinte soha. Válaszra persze egyiket sem méltattam.
Nos, Jevgenyij Fjodorovics ezt megunta. Milyen dolog az, hogy őt, az én öreg, kedves – tán legkedvesebb – nagybácsimat szarba se veszem.  Ezért hát eljött hozzám, felkeresett az én kis szerény vidéki házacskámban, amelyet Liszije Goriban építettem fel Andrej herceg pompásságában komor kastélya helyén, s ahová szakajtásunk után visszavonultam.
Jevgenyis Fjodorovics oly lelkiismerettel-telt ember volt, hogy amikor leült a kandalló elé, az attraktív-bús lángok átsütvén rajta, a fájdalom katarzis-testvérének hullámaival dobálózva, nekem is adtak egy pár fájóan nagyszerű pofont.
S a nagybácsi, akin a testvéremnek érzett lángok jártak, s aki a világ legépítőbb érzésének daimónja, hérosza, talán istene volt, nem csak éreztetett, hallgattatott is a szavai által engemet.
„Viktor Andrejevics, mit csinálsz? Mit csinálsz, miért ülsz itt egyedül? S miért érzed jó magad, Viktor Andrejevics? Miért nem gondolsz a lyányra, aki vár téged? Mert csak vár, nem igaz?! És lehet, hogy magányosan senyved, miközben te papírra vetett szép szavaid és asztalra vetett nyerő kártyáid között élvezkedsz. Gondolj csak erre Viktor Andrejevics, és senyvedj!”
„Jól van no!” Gondoltam, s szóltam. „Nagyon helyes volt ez a beszéd, amíg financé és financée voltunk, s volt l’amour toujour. Jó volt, elengedhetetlenül nagyszerű volt. Te ott voltál mindig mellettem, ha elvesztem volna papírra vetett szép szavak vagy asztalra vetett nyerő kártyák között. Ha fejjel előre estem volna belé a tintás üvegcsémbe, vagy nagy halom megnyert pénzem közepibe, te mindég kihúztál engem. Mindég emlékeztettél az én Kedvesemre. És örökké hálával tartozom neked ezért, Jevgenyij Fjodorovics. Merci beaucaup.
De most? De most mire emlékeztetsz, Jenci bácsi? Hiszen nincsen már babám, csak Boban!
Bácsikám! Nincsen már Anna.”
Az utolsó mondatomra kedvenc nagybátyámból, kit néha mindennél jobban útáltam, oly erővel törtek felém az összeérzett lánghullámok, hogy szememből majd’ előcsalták a fájdalom löttyét.
De Jevgenyij nem mondott semmit, csak siratott; egyébaránt zavarodottan ült.  Aztán amikor látta, hogy racionalitásom szerencsétlenségemre nagyobb, mint tüzének ereje, csak akkor szólalt meg.
„Azért mondom, mert ennek csak így kell lennie.”
Elgondolkodám.
Három napja váltunk el (volt)Kedvesemmel, és Jevgenyij Fjodorovics máris kopogtat az ajtómon. És ilyeneket mond. És én hiszek neki.?
Mit jelent ez?
Piha! Jelent, amit jelent!