|
Számunk szerzői:
Bagi Zita Egry Artúr Komjáti Viktória Móritz Mátyás Wilhelm József Szigeti Julianna
Bagi Zita
Szólnál-e?Szólnál-e, ha porba hullva, lopva látnál engem hogy szállok veled, neked, érted bukom le az égből szánva, bánva csillag-testem halálát értve, érve a Föld ölébe csapódva zúgva, sírva bánatod millió könnyét hallva hagyna égni az ég itt lenn? Egry Artúr
pancreas teszi a dolgát szököm én már bogokat húz vénám csipkéin az idő ahogy horgolt ágyterítőn szobába-szabadult macska kék-sápadt bőrrajzolatok maori minták tetovált mitikus verssoraiban nincsen semmi szelídség
átszököm én már felbomlik lassan a test ionokra vizes oldat a szelídség simogatásodat érzem ahogy kezemhez érhet zavarba ejtő gondolatod úgy hever bennem a vers is mint parázs ha vízbe vetik nem szököm én hova szöknék nem múlik el az örök lét nem szárad ki a semmi ága nem várnak sehol hiába pancreas teszi a dolgát ha hagyod ha nem múló időd visszafognád nagy csontos ló legel odabenn
az leszek
egy nap majd barna rozs leszek rőt acélmag, érdes-szemkalász szélre ringó karcsú szál-derék a nyárban majd ha megtalálsz szántód királya, bizonnyal az leszek a jó kenyér, időben, fenn az asztalon Komjáti Viktória
Alkonyi tánc
Százezer illatos ének gőzei zsongnak a kőben, pille-porok kavarognak körben a langy levegőben.
Kába lila heverészik, csillog a prizma-szivárvány: sárga sugár fut a kékben, barnában úszik a márvány. Nagy puha fák dúdolásznak, fű haja játszik a széllel, fordul a Földdel a Hold is, zümmög az űrben az éter. Móritz Mátyás
Felelj, árva költő!...Szergej Jeszenyinnek Árva költő, kit nevezel vezérednek, ki az, aki hű hozzád, és neked áldoz; ifjonti hévvel, van-e még hozzá kedved, hogy ódát zengj, hűtlen Múzsához, -hazához?... Szemeid, milyen tűz lángjaitól izzanának, hogyan kívánsz bíborvörös arcú nőket; mikor vízben áztatod, remegő lábad, Te, kinek csúf borostái rég kinőttek?... Magad ellen, bűnt elkövetni merészelsz, van-e még erőd, hogy sorsos elviseljed; mit kezdesz a bölcsességgel, és az ésszel, utadon miként zihál a gyenge melled?... Megtudsz-e sérteni még, bármi illemet, utad merre visz, a magas falak között; nehéz földet vennél magadra, ing helyett, kinek hinnéd még el, hogy hírneved örök?... Árva költő, nem volt elég önmagadból, mikor bőröd, már régen nem rózsaillat?... Régen el vagy átkozva, -attól a naptól, mikor az anyád tejét, először ittad. Léted, a tested, -hogyan nyúzta és törte, skarlát mintás bilincseid meddig rázod; kívánkozol-e a sötét anyaölbe, járnád-e már az ördöggel vitustáncod?... Szobádból, milyen látványra nyílik ablak, világ sorsán, és jövődön még töprengesz; éjnek szakán, milyen árnyak látogatnak, a halálon kívül, ihletőt több nem lesz?... Hogyan éled , meg, mikor a lombok hullnak, mikor a remény rügye se fakad a fán; elunva folyvást, emlegetni a múltat, már ma kisétálnál a semmi kapuján?...
Hogy megverjen majd a nagy ég… Messze még az olyan messze, ennek a sok eretnek; (fedél, fejük fölött lesz-e), kiket élni nem engednek?...
Kiket ütnek arcon, -állon, millió és millió szám; kik fekszenek héthatáron, mint taposott liliomszál. Szívűk száz dirib-darabban, és bajuk is száz szám akad; lakhelyük romsivatagban, életük is csak számadat. Őket, Te is csak ráncigáld, legyen a haragod deli; hogy koldus (nem a Te hibád), a sok javakorabeli. Kiknek az ere is rozsdáll, -ne is akard őket óvni; nem adsz pénzt, -mert nem vagy madár, -minek is ezen tipródni. Velünk miért paroláznál, -ne is vedd meg újságukat; rajtuk mért ne hahotáznál, -hagyd meg egyhangúságukat. Ne érdekeljen világuk, ne akarj hallani róluk; szórd, -szórd, szórd csak, átkod rájuk, ne is maradjon hírmondójuk. Vigye el őket az ördög, akol tűzön kárhozzanak el; velük nem is kell törődnöd, -versem is csak süket vaker. Wilhelm József
A Varázsló halála Csontig lerágták, de a varázserőt nem találták, az inasok, és most inukba szállt a kétely: tettük összefér-e a varázskódexszel !? A szétzúzott koponyából a bal szem épen maradt, mint légben lelőtt madarat, - katt - elkapta a pillanatot, akiket tanított, brutusokként vettették rá magukat. Elismerő szájbiggyesztéssel nyugtázta, a féktelenség netovábbja csalóka bűvöletét szétfakasztotta, de porladó erejével, - az eltévelyedők lelkével játszva- vérfagyasztotta ábrándjaikat, győzelmei falára ragasztotta, ahol önmaga volt… önmaga a főtrófea .
Csali-versCsönd csoroszkál, csordogál. Csók csattan csinos cseléden, csontsovány csavargó csábító csodalényként cselleng. Csobbanó csermelyben csapodár csillagfény, csigaárny, csöpp csótány. Csüngő csecsebecséktől csörömpölő csikó. Csatangol. Csendélet csupán! Csonka, csalóka csoda, csalafintaság. CsatatérenVad démonok harcolnak lelkemért, hormoninjekciókkal lőnek, a sarokban ülve Isten nevetgél, azon, ahogy a csatatéren megszeppenve csatázok magamért, és erőt ad a nevetése! KitekintésOlykor én vagyok a Himalája, kidugom csúcsom az űrbe, majd észreveszem magam a csillagóceánban. Szigeti Julianna
Darabok
Kint állok a kapu előtt, folyamatosan nyomom a csengőt. Lassan tíz perce. Tudom hogy otthon vagy, hol is lennél ilyenkor, miután a „szerelmed” sokadjára csalt meg téged, és ezt még a szemedbe is vágta… az emberek pletykálnak, már nem mehetsz el egy olyan törzshelyedre sem, ahol ne tudnának róla. Sőt, ők talán már előtted tudták. Nem, ma este nem hagyod el a biztonságot adó zugodat, ismerlek jól. Ha akarnád se tehetnéd meg, így aztán még könnyen is megy. Ülsz bent és sajnáltatod magad, miközben a nőd valaki mással hempereg a lakásán, abban az ágyban, ami nemrég még csak a tiétek volt. De néha ezt kívántad, valld be. Amikor unalomig űztétek a vitákat éjjeleken át, mégis, reggel már együtt bontottátok ki az új doboz kávét -nálad rituálé ez is- valld be, jobban kívántad hogy bárcsak ne lett volna vége annak a kiabálásnak, bárcsak maradna minden így, legalább történik valami, amitől érzed hogy élsz… Istenem, milyen jól ismerlek már téged… és látod, mi lett a vége. A nőd más karjaiban keres, -és talál- menedéket, te meg, -hallottam a hangodon-, már kora délutántól iszol. Folyamatosan. Hívtál, hát jöttem, nem mintha nem lenne dolgom, erről beszél hónapok óta a fél város, azaz egy bizonyos köre annak a félnek, pont te ne tudnád. Úgy igazán csak egyszer kérdeztél rá, igaz, részeg voltál, de biztos emlékszel. Mindig szerettél részegen telefonálni. De ez a mai hívás más volt, minden cinizmus ellenére most tényleg rosszul lehetsz. Az állandóan változó idegállapotod, a talán sosem létezett titkaid, a nőügyeid amit egy kör a hátad mögött naponta kibeszél; kikészítettek. Én meg aggódom, ahhoz hogy ne jöjjek el hozzád, valami globális katasztrófa kellene. Teljes erőmből nyomom hát tovább a csengőt, és már-már feladom, mikor benyomod végre a gombot, -kinyílik a titkos ajtó. Fölbotorkálok a másodikra, szerencsémre egy szomszéddal se találkozok, még azt találnák hinni, a művész úr háremet tart. Szegény szomszéd nénit már így is kitörheti a frász, hogy naponta más nőt hozol-viszel a lépcsőházban, mint valami szatyrot. Az ajtód nyitva, a lakásban oltári rendetlenség fogad, azért kulcsra zárom, tudtommal nem vársz senki mást. A földön ruhahegyek, a mosogatóban kéthetes mosatlan áll, nem mintha sokat használnál tányért, de szerintem most az össz edénykészleted ott heverhet. Csönd van, te az ágy szélén ülsz, arcod a tenyeredbe temeted, tán sírsz, nem tudom. Nem láttalak még ennyire szétesve. Érzem, tudod hogy itt vagyok, de nem nézel föl, ebben a helyzetben nem teheted, te vagy a sértett és megcsalt férfi, akit most egy nő jön megvigasztalni, -szánalmasnak láthatod magad. Én persze megsajnállak. Leguggolok eléd, megérintem a térded; kicsit érezd hogy valaki törődik veled. Fölnézel, látom hogy nem sírsz, inkább dühös vagy és csalódott, na meg részeg. Más nem tűnik ki a szemedből. Szép vagy így, a farmerod lóg rajtad, csontos karodon a póló épphogy megáll, Isten tudja csak, miből élsz… eszembe jut milyen volt, mikor szerettelek. Reménytelenül, keservesen, mindenkiben téged láttalak, meg voltam győződve arról, hogy csak te vagy, aki kell nekem. Aki kellhet egyáltalán. Aztán teltek az évek, neked ott voltak a nőid, persze végig egyet szerettél. Egyértelmű volt, hogy vele kell leélned az életed. Mi meg valami csoda folytán barátok lettünk, számomra ez a mai napig érthetetlen. Egyszer fölhívtál –becsípve-, elkezdtünk beszélgetni, találkozgattunk, egy idő után már egymás szerelmi életét is ki tudtuk vesézni, és ez így pont jó volt. Onnantól kezdve nem éreztem azt, hogy másképp kellenél, vagy hogy több kéne belőled. Elég volt ez a közelséged is, meg a sovány, néha végtelenül szomorú tekinteted. Így formáltuk egymást, míg egy éve különös háromszög bontakozott ki köztünk és egy nős férfi között, aki még neked is az apád lehetne, hát még nekem. Egy borozgatós helyen csapódott hozzánk egy kimerítő színházi est után, te mutattad be, leült mellém és csak hallgatta, miről beszélünk. Éjfélkor fölállt, majd jó húsz perc múlva visszatért egy üveg borral, így ismerkedtünk meg. Fiatalos arca volt, még a bőre, a haja is, de tekintetében egy, a már majdnem végigjárt út titkai csillogtak. Számomra mindene vonzó volt, szinte tökéletes. Hajnalban hazakísért, kezet csókolt, aztán sok helyen megjelent, ahol mi. Pár hónappal később már nem volt kétséges, mit érzünk egymás iránt. Elválni nem akart (háromgyerekes apuka lévén), majd, muszájból, de elköltözött. Ma is találkozunk néha hármasban, sosem kérdezel semmit; te is, ahogy mindenki, némán elfogadtat és ennyiben hagyod. Miközben ti mélyre szántó, lélektani vitákba bonyolódtok én csak nézlek titeket, az időset és a fiatalt, és arra gondolok, nincs is olyan nagy különbség köztetek... Főleg most, miután itt hagyott a nőd, szenvedsz, mert eldobtak, aljasan és hidegen. És mert nem tudsz rajta változtatni. Kint lassan sötétedni kezd, fölteszek neked egy kávét kijózanítás céljából, közben hívom a férfit, ne várjon hiába ma este. Megértő, kedves, mint mindig. Elvégre szétzúzta miattam a családját, ilyen kis semmiségek nem számíthatnak ezek után. Közben kitámolyogsz a konyha részbe, -mert a lakás nem nagyobb egy egérlyuknál-, megérinted a vállam, és egy köszönöm-tekintettel elintézel mindent. Én meg nevetek magamban, mert nem ismertelek most se félre, rosszul vagy, de nem menthetetlen. És én ezekért a pillanatokért feláldoztam volna mindent... Csinos vagy, mondod most, gondolom nem nekem öltöztél így ki, mondom nem, úgy volt hogy Imrével töltöm az estét, de te fontosabb voltál. Elejtesz egy halvány mosolyt, átölelsz, miközben lefő a kávé, én meg érzem a piát a szádon; legalább nem tömény. A nyakamba fúrod az arcod, azon gondolkozok, voltál-e valaha ilyen közel hozzám. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire szerettelek, honnan tudnád hát hogy évekig képzeltem el veled egy ilyen pillanatot? Nem, ez így nem lesz jó, részeg vagy, mondom, inkább feküdj le, aludd ki magad. Persze nem akarod, gyere te is velem, mondod, nem, én inkább most elmegyek. De ahogy kimondom, már tudom, hogy nem megyek sehova. Nem futamodok meg, gondolom, ez most úgysem az az este, amikor bármi is történhet köztünk, te meg átlátsz rajtam, tán mert úgy dobog a szívem mint valami kalapács, nem tudom… tovább próbálkozol, szorosan átölelsz, de érzem hogy mindjárt elalszol, inkább leültetlek az ágyra, azonnal elnyúlsz és szerintem már alszol is. Nem baj, én itt vagyok, motyogom, fölötted állok és hirtelen elkap a régi érzés, úgy érzem egy pillanat és elvesztem az egyensúlyom, bevillan egy kép; mi lenne ha, de nem hagyom hogy leterítsen, ezúttal tényleg nem… Félve betakarlak, hűvös éjszaka lesz, aztán jobb híján nekiállok kicsit összerakni a dolgaidat. Nem bírlak csak úgy állni és nézni téged... Elmosogatok, összehajtogatom a tiszta ruháidat, -nem hordasz sok mindent. Az íróasztalodon nem merek összepakolni, még valami fontos tűnik el a nagy rendben. Előkerül pár szál cigi a zsebedből, egyet elszívok, Imre most nincs itt hogy kioktasson az élet rövidségéről... Belelapozok néhány könyvedbe a magasodó kupacokból; a tökéletes elemzés, mindig ezt gondoltam. Verssorok kezdenek hullámozni bennem, rólad, rólam, az emberekről, egy régi életszakaszból, ami most nagyon távolinak tűnik. Így merengek, miközben rám sötétül, azaz ránk; te egy órája olyan édesen alszol, akár egy gyerek. Elmosolyodok a példán; egy ideig hogy utáltam őket is. Túl tehetetlenek voltak számomra. Mára ez is megváltozott ahogy fordult velem a világ, Imre jó apa, talán majd egyszer közös gyerekünk is lesz. Csak gondolnom kell rá, máris megcsörren a telefonom, aggódón kérdezi minden rendben van-e, hát persze, mondom, a művész úr kissé maga alatt van, de rendbe jön. Furcsa helyzet, hiszen ő is jól ismer téged, fiaként szeret, bár néha megnő köztetek a távolság. Nekem ez sose sikerült, még az elején, mikor direkt távol akartam tőle kerülni, ő csak közelebb jött, így vagyunk mi azóta is. Ahogy magyarázza miért ment haza ma ilyen korán (lassan 11 óra van), eszembe jut az a nap, amikor már kábé két hete élt külön a családjától, fölhívott és kérte hogy menjek el hozzá; aznap este előttem vette le a karikagyűrűjét. Szép volt. Sokat aggódtam érte, de aztán megértettem, hogy ő csöndben rendezi le magában a dolgokat. Nélküle már nem tudnám elképzelni az életem, talán nem is lenne, nem tudom. Most is kérdezi, ne hozzon-e valamit, mondom ne, nem vagyok éhes sem, lassan én is ledőlök, vagy még nézek egy kis tévét. Figyelmeztet a közelgő viharra; Pesten már esik, itt fönt Budán még csak dörög, most jövök rá, hogy eddig észre se vettem. Vigyázzak magamra, mondja, ő is, és ne idegeskedjen, mondom. Persze tudom; ma éjjel nem fog aludni. Nagyon fáradt vagyok, hosszú nap volt, úgy döntök inkább ledőlök melléd, úgyis nagyon messze járhatsz. Talán a nődnél vagy és kiabálsz teljes erődből… de ez már a kettőtök dolga, nem akarom tovább gondolni mit tennék, ha; ledobom a szoknyám, fölülre keresek egy nagy pólót a tieid közül; mindegyik majdnem a térdemig ér, és gyorsan belebújok. Végül befekszem melléd, te nyugodtan szuszogsz, akár egy gyerek, és nagyon közel vagy, talán egy pár perc erejéig megengedhetem magamnak, hogy ne gondoljak Imrére. Odakint valaki hangosan nevet, az utcai lámpák fénye bevilágít az ablakon, a vihar egyre közelebb merészkedik, be az emberek életébe, a kis konyhába, be az álmaidba. Összehúzom a lábaimat, az oldalamra fekszem és csak nézlek téged, mert gyönyörű vagy, és úgy érzem, ezt a kapcsot soha, senki nem fogja megérteni. De tönkretenni sem. A meglehetősen nagy forgalomra ébredek 6 körül, -üzetemberek kelnek útra hajnalban egy újabb extra nyereséges napért, -milyen jó, hogy ez minket sosem érdekelt. Meglepően jól aludtam, csak most jövök rá, annak ellenére, hogy egy fizikailag teljesen idegen férfi mellett töltöttem az éjszakát. Valamilyen furcsa módon álmomban átöleltél, ezt is most veszem észre, nagy kezed valahol a csípőm tájékán, a póló alatt. Mégse volt olyan hosszú, vonom le a következtetést, arrébb csúsznék, de már késő; kis helyezkedés után lassan te is kinyitod a szemed. Miközben álmosan méregetjük egymást arra gondolok, félek téged így itthagyni. Pedig muszáj lesz. Este láttam a fürdőben a nőd itt felejtett, vagy szándékosan itt hagyott holmijait; egy rúzs, egy pirosas fogkefe, némi hajszál, ha talán nem is érted, de jó ürügy lesz arra, hogy visszajöjjön. Bár nem hiszem, hogy már ma este, de sosem lehet tudni. Olyan ez a helyzet most, amikor két normális ember között valaminek történnie kellene, de nem köztünk; te csak nézel, tudom hogy Imrére gondolsz, ahogy én is, meg arra, ahogy éppen fel-alá járkál a lakásban sok kávé után és aggódik értem. Értünk. Úgy érzem még mindig nem értette meg, hogy mindenek ellenére kész vagyok mellette maradni. Talán nem ezért, de elhatározom, hogy elmegyek, most azonnal, viszont te ebben a pillanatban magadhoz húzol, erősen átölelsz, megpuszilod a nyakam és egy köszönöm-öt suttogsz. Ilyen hát az igazi közelséged, amire évekig vágytam... egy pillanatig úgy érzem, keresed a számat a száddal, vagy csak ezt akarom érezni, nem tudom, de vége lesz és talán még bele is pirulok kicsit. Megnyugszol, érzem a lélegzeted a vállamon, -soha ennyire közel még nem voltam ahhoz, hogy megértselek. Mégis, évek és különböző erkélyeken elszívott, különböző doboz cigaretták választanak el minket egymástól. A következő dolog, amire emlékszem az, hogy beszűrődik az erős napfény a függönyön át, nagyon meleg van és te nem vagy mellettem. Megijedek, de lassan felélénkül a hallásom, neszezés szűrödik a pulttól; lassan és fáradtan pakolsz valamit. Elmosolyodok; pont te ébredtél ilyen korán, mikor is közlöd, hogy tizenegy múlt, -úristen nekem rohannom kell, mondom, és már kapkodom is magamra a ruháimat. Te meg olyan nyugodtan nézed végig, mintha tízéves házasok lennénk. Sebaj, gondolom láttál már igazi melleket, és ezzel meg is győzöm magam. Jól esik hogy nézel, hogy arra gondolsz szép vagyok és hogy miért nem lehetek a tiéd; csak állsz ott és figyelsz és én egyáltalán nem bánom. Imre bánná, és ezt jól tudod, mégse nézel máshova; ez mégis így van rendben. Még marasztalsz egy kávéra, elfogadom, és közben eszembe jut az a bizonyos rituáléd ezzel kapcsolatban; kár hogy már a doboz végénél járunk. Nem beszélsz, bánt a tegnap este és a nőd, tudom hogy rá gondolsz, és tudom azt is, hogy nem jött új üzeneted, hiába vártad. Ismerem jól ezt az érzést; hányszor vártam én is válaszokat, és hányszor a tiédet, nem tudnám összeadni az ezzel eltöltött perceket. Olyan erősre főzted a kávét, hogy elszörnyedek, egy kortyot ha meg tudok inni, leteszem. Valami hajt, de már nem feléd, csak el innen; innen el, ahol te élsz, ahogy te látod magad... Nincs is értelme tovább maradnom, fölállok, ijedten rám nézel, én meg kimentem magam és menedéket lelek a fürdőben; behajtom az ajtót és megállok a polc előtt. Kinyitom a nőd rúzsát, -finom szín, de aztán meggondolom magam és letszem. Biztos vagyok benne, hogy visszajön érte, és te vissza fogsz menni hozzá. Kicsit mintha bánnám hogy beértem egy érintéssel, persze könnyű így utólag belegondolni. A tudat, hogy valaki másé vagy, régen napról-napra tönkretett. Látszólag minden ok nélkül voltam szétesve, nem tudtam mit kezdeni egy ilyesfajta tehetetlenséggel, ideges voltam és szomorú, képtelen voltam könnyebbé tenni. Csak együtt élni lehetett vele, mint valami háziállattal. Most ugyanezt érzem, csak pár évvel és tapasztalattal gazdagodva, és néhány darab szívvel szegényebben. Nézem magam a szürke, kopott tükörben, -talán még az előző tulajé volt-, valami megcsillan a szememben, nem nyúlok oda, hadd tegye amit akar, nekem úgyis mennem kell, nincs már semmi ami itt tartana, semmi... Megfordulok, te pedig -ki tudja mióta- ott állsz velem szemben és nézed magunkat a tükörben, -sose lettünk volna valami szép pár. Képtelen vagyok gondolkodni, lassan a mellkasodra teszem a kezem majd átölellek, mintha még menthetőek lennénk; te visszaölelsz, és nézlek; az őzike szemeidet, a szádat, a hajadat, és irigylek mindenkit, aki ezeket valaha megérinthette. Egy újabb csepp indul el a szemem sarkából, gyorsan letörlöm, bár mindegy mert már biztos észrevetted. Nem érzed a levegő súlyosságát, vagy ezt a zuhanást, gondolom; tudom, hogy nincs igazam de most cseppet sem érdekel. És gyengéden homlokon csókolsz, azután arcon, és nem tudom mi jár a fejedben, de ha most hozzám érsz sosem menekülök... Mennem kell, suttogom végül; összeszedem minden erőmet, hogy elengedjelek, a padlót nézem, talán még reszketek is. Egyetlen verssor fut végig a testemen és a lelkemen egyszerre, mialatt lassan hagyod hogy megmozduljak; látod, valahogy így ér véget... de befejezni nem tudom, csak arra koncentrálok hogy eljussak az ajtóig, és legyen már vége ennek a nevetséges cirkusznak; mert már tényleg nem tudom, mit hagyok itt, ebben a kupis lakásban, ebben a tükörben. Darabokat, gondolom, és egyszerre visszatér a cinizmusom, -lepereg az életem, mondhatni, de ennyire azért nem, csak soha többé nem akarok ide visszajönni. Ennyit tudok. Elindulok a szűk előszoba felé, utánam jössz, az arcodról lehetetlen bármilyen érzést leolvasni, kezed óvatosan tartod a derekad előtt; és mintha valami törékenyre vigyáznál, alig mozdítod. Az ajtó előtt az utolsó rémült pillantásom valahol a nyakad körül áll meg -a szemedbe nézni nem merek-, egy halk szia és már kopogok is lefelé a lépcsőn, levegőt akarok és legalább egy doboz cigit, mellé meg valami olcsó pezsgőt; adjuk meg a módját. Odakint forrón tűz az augusztusi nap, én fuldoklok és jól tudom; valahol mindig téged akarlak majd. És belenyugszom. Ahogy három éve is beletörődtem, úgy most is; leül bennem ez a barna tehetetlenség, kitisztul a fejem, gyaloglok át a hídon és megfogadom, hogy soha többé nem állok meg abban az ajtóban. Hányszor tettem ezt már... de talán most tényleg elmész. Most utoljára. Fél óra múlva a hűvös, higgadt előtérben már Imre vár, tekintete kérdőn de odaadón vizsgál, majd megsimogatja a fejem és hosszan megcsókol. Ő összerakhatja azt, amit te összetörhettél volna. Megtehetted volna, de tudom, most nem hagysz itt mást, csak apró mozdulatokat, pillanatokat és egy darab rúzst a táskám aljában.
|