|
Számunk szerzői: Kotaszek Gábor, Móritz Mátyás, Várnagyi Márta
Számunk szerzői:
Kotaszek Gábor
Móritz Mátyás
Várnagyi Márta
Kotaszek Gábor
mondd te Grecsó Krisztián!pőre és alanyi, durva és nyers a három vers
- mondá Grecsó Krisztián
mindhárom?
- mondd te Grecsó Krisztián!
az általánosítás tán volt hibás
- mondá Grecsó Krisztián
valóban?
- mondd te Grecsó Krisztián!
pontatlannak fogalmaztam
- mondá Grecsó Krisztián
fogalmaztad? pontatlannak?
- mondd te Grecsó Krisztián!
indulatod csak higgadtan verselheted
- mondá Grecsó Krisztián
fából lesz így vaskarika?
- mondd te Grecsó Krisztián!
pontatlannak fogalmaztam
- mondá ismét Grecsó Krisztián
mért fosztottad meg pontodat?
- mondd te Grecsó Krisztián!
úgy értettem...
- mondá Grecsó Krisztián
nem úgy írsz, hogy érthessenek?
- mondd te Grecsó Krisztián!
tiszta fej és megfontoltság kell a vershez
- mondá Grecsó Krisztián
mihez nem kell? kell még más is?
- mondd te Grecsó Krisztián!
kiválasztott sok míves jelző
- mondá Grecsó Krisztián
megtanultad? elegendő?
- mondd te Grecsó Krisztián!
hidegség
- mondá Grecsó Krisztián
borzongok már
- tudod-e te Grecsó Krisztián
ha nyelvvel termelsz ez kell
- mondá Grecsó Krisztián
munka és nyelv? nem ellentétek?
- mondd te Grecsó Krisztián!
szerelmet se szerelmesen
- mondá Grecsó Krisztián
szép gondolat, te gondoltad?
- mondd te Grecsó Krisztián!
Kosztolányi szerint
- mondá Grecsó Krisztián
a Csontváry Kotzka ehhez mit szólna
- mondd te Grecsó Krisztián!
de hisz nem írt ő, csak festett
- mondanád te Grecsó Krisztián?
Swift, József A., vagy A Petőfi
- mondd te Grecsó Krisztián!
hogy ők maguk a zsenik
- mondanád te Grecsó Krisztián?
Kosztolányi tán parányi?
- mondd te Grecsó Krisztián!
szállj le most már! szórakoztál eleget!
- mondanád te Grecsó Krisztián?
elnézed-e? bevégeztem!
- mondanám én, neked Grecsó Krisztián
nekem szakmám, értek hozzá
- mondanád te Grecsó Krisztián?
műveld, ahogy tanácsoltad
- mondjam én, neked Grecsó Krisztián?
évek óta teszem, megjelenek, verselek
- mondanád te Grecsó Krisztián?
példányszámod igazol
- mondom én, neked Grecsó Krisztián
úton haladj, kipróbálva, két lábbal a földön járva
ne gondold, hogy vízen szállva jár ma Bárka
- tenném még hozzá én, te Grecsó Krisztián!
Sorstalanságunk
Azután történt, hogy elhangzott a beszéd, fönn a hegyen,
hol sokan voltunk és lettünk hitünkben óriás
Én láttam lentről feje körül a glóriát,
fűben tücsök szólt, fényt szórt száz bogár
Nyár volt már? Felettünk sültgalamb-pár
Mozdulni majd egyszerre kell, hangzott szózata -
és ezt népe régen szája tátva várja: bárha már ma szólana De addig, is, míg szól, vagy fagy bármely folyónk jege
mi addig is mozdulunk – szinte egyszerre,
ha ládánkban a levél, hogy extra az árleszállítás
Kedvezmény! És akció! - kiált ez állítás -
lesz Megakoncert, csodálatos tüzijáték, Ganxta Zolee,
ha meg otthon maradsz, húsz-negyventől Szupermozi
utána a Szuperhekus száztizenötödik részét nézheted
majd a Szuperbuli ismétlése is csak most és csak neked Azután történt..., hogy indult a BB kicsit később a VV...
Igen! Akkor volt, hogy bemondta a magyar tévé,
hogy az irodalmi Nobel-díjat odaítélték… Ültem. Vagy álltam? Marquez, Hemingway, Thomas Mann
emlékszem ez volt a három név, mi előjött azon nyomban
hogy aztán Jókain, Karinthyn és Esterházyn gondolkodjam
Kertészről az Ákos, Imréről a volt sógorom jutott eszembe
- most, hogy így megvallom, teszem szégyenemre -
de akkor, ott, büszke lettem, másokkal ünnepelve Újra nyomták és kiadták a díjas könyvet nekünk,
hosszú sorban álltunk, boldogan, hogy fizethetünk
Honpolgári öntudattal, kultúrmagyar lettünk,
ha biztosan tudtuk, hogy a HÁZ-ban nem vizel az Évi
és Oki a Zsanettet most épp nem keféli,
lementünk a boltba, beállni a sorba, mert így megéri Eljött a pillanat, mikor a könyvet két kezembe véve
boldogabb voltam, mint harmincöt éve
huszonnegyedikként a bővérű, kövér nő sötétlő ölében
Kacsintottam én társaimnak, hazudni sem kellett
szóltam, mert volt kihez, hogy nekem ő már meglett
(könyvet ők sem, én sem olvasásra vettem) Méltatták közhelyek - ezek ilyenkor elkerülhetetlenek
És az, hogy öncélún bölcseltek, csak szerepeljenek?
No jó, tán még ez is belefér, de hát miről szól a regény?
Mondták, kik méltatták, koncentrációs történetét
táborról, egy fiúról, s ő ott hogy szenvedett,
címben írva sorsa, mi nem volt, mert korán elveszett Láttam az írót is: hetvenesnek, nem közénk valónak
Gondolatát nem harsogta, elmondta, ha kérték szóval
földön járva, nem a hegyről, nem csillogott foga, szeme
egyemberes tekintete, nem kereste, megveszed-e,
magát adta, nem kért téged, nem volt ékes éltes ember
Így láttam őt: hetvenesnek, de főleg természetesnek Hetvenötben megírt könyvet, harminc múltán ünnepelnek
olvassák és majd értik is, hisz kiadták tizenegyszer
Hogy szenvedéssel fiú sorsát elvesztette?
Mely rá volt szabva, s tetteitől felmentette?
Nem vesztette el azt soha, tagadja, hogy volna sorsa
részes is volt, nem elszenvedő, ezt vállalta, bevallotta
Lép az ember egyre kettőt, mert nem béna szereplő,
eljut oda hova indul, nem sors viszi, benne erő
mi élete, s hogyan az lesz egyáltalán nem véletlen:
borzalmas lesz természetes Na, szóval most befejezem, újabb fantasztikus show-ra megyek
voksolni a Nagy Könyvre - mert lehet - velem jön a gyerek,
kicsi lányom majd szavaz
Ő a jövő! Nem negyvennyolc! Van vagy hat!
Olvasni és írni nem tud - még nem,
de beválik célközönségnek! Móritz Mátyás
Egymásba ölti
Ennyi sok mitológiával
háta mögött, az ember otthon
ül, és nézi a kihalt villamosmegállót;
vagy hallgatja, hogy döng a bádog,
a hideg esők, hogy csorognak,
virágfonnyasztó hőség után. Utcára vásárolni megy csak,
pálinkát, paradicsompürét,
újságot, krumplit, cigarettát. Talán egy fácán, -egy őzgerinc,
vagy egy zsenge, rózsaszín malac,
citromszelettel a szájában egybesülve, -netán egy lazac,
vagy egy fokhagymával pirított
osztriga sem hozná őt lázba. Fűtőtestre rakott lábakkal
nézi, ahogy: mint zsíros vízből
egy ezüstkanál, tompán csillog a nap. Italából aprókat
kortyol, mígnem a fejébe szál.
Nevetés közben, előragyog az összezsugorodott, kopár
ínyből, egyszál laza fog. Majd két
tablettát elropogtat kézből, és ostoba, régi könyveken
röhög. Ha barát jön, -nem szólnak;
némán sakkoznak éjszakáig. A hátsó udvaron, lecsúszott
porharisnyában ténfereg a
szél, és hülyeségeket beszél, de elengedi füle mellett.
Rágyújt, s azután egymásba
ölti a kiötölt szavakat, mert nem lehet edző, -szakértő,
-manager, és nem eszközölhet
a stadionban kezdőrúgást.
Én nem tudom…
Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán tüzet akartam rakni;
talán kedvet éreztem, fagyos
kamrák kilincsét fölszaggatni.
Az is lehet: a fergetegben
akartam, hegyormokon állni;
talán kedvet éreztem, fagyos
szívem az éjszakába vágni.
Talán megelégeltem akkor,
hogy rúgnak innen, -rúgnak onnan;
s egyszer mégsem mondtam ellent,
s egyszer mégsem káromkodtam.
Csak sírtam, ahogy vízben a mész,
sírtam mint víz a fedő alatt;
mint a holt fa, melyet tűz emészt,
mint csarnokban a futószalag.
Hullt a könnyem, mint a puha korom,
hullt könnyem, mint a nehéz esők;
le akartam törölni a bú
szívemről a rákövesedőt.
Untam inni a trágyalevet,
és nem ízlett az élet mocska;
versek közt akartam keresni
bizonyosabbat, mint a kocka.
Talán megelégeltem akkor,
hogy kedvem fanyar, -a szám üres;
tele voltam maró okkal, mint
szúnyoggal a susogó füzes.
És a kezem, vad lendülettel
lecsapott, mint a sors ostora;
kedvet éreztem akkor hinni
hogy a remény nem hal meg soha.
Nem akartam kanári lenni,
más hangján fütyülő portéka;
talán szólni akartam, -szólni
a magam hangján, -mint a béka.
Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán a küszöbön feküdtem;
talán megakartam írni, a
fagyos ürességet fölöttem.
Várnagyi Márta
Lesz egyszer egy lovascsapatHa volna nékem lovascsapatom, megöletném férfiakat,
és nem lennének elrabolt nők kik elhagyottak lesznek,
fogyókúrát, majd csokit esznek .
Zavarja őket a szőrük, meg hogy izgalmas felületű a bőrük.
Belőlük ennyi elég, belőlem gondolom kevesebb is,
a kishit is hit, én hiszek benned Palmolive palackbazárt Ifrit. Olyan akár egy westernfilm Ha volna nékem tintám tollam jól összekenném vele magam,
A szívem extrémsport ha látlak,
Gyötörnek olykor izomlázbatokosodott vágyak,
Na olyankor maszírozna meg egy sportorvos,
és akkor a férfiakat mégsem nyírnám ki
csak temporálisan átvágtatnék a lovascsapatommal a pusztán,
a hímes mezőn melyen megjelenne a biztonságiőr,
mondaná, hogy kérem ez nem egy olyan enteriőr,
hogy túl részeg vagyok, meg néztem sok westernfilmet,
mert ott sokat lovagolnak az ügyesen lovagoló cowboyok
És a képbe elmerülve én dacolva ővele hangosan trappolok,
sőt még egy rodeobikára is a nyolcadik pálinka után feljutok,
Mert a néhai kitörések, azok aztán igazán szépek
Azok már kosztümös filmeket idéznek,
ott a te megszólítások kísérletek
a világ dolgai közötti kiigazodásban felsejlenek,
nem érzed hogy egyedül könnyebb.
Velük jó lesz, minden állat Meg amit írok is, kutya megenné lenne rosszul,
de a kutya nem eszik papírt, főleg nem laptopot,
bár a kertiszomszédunk kutyája szereti a babot,
bármi megeshet, Lajka és ő a remény kutyái.
A kutyák reménye az égig érő űrpaszuly. Meghiúsítanak minden tervet Ma kiflivel és zacskóval tekergek,
Holnap meg szedjünk kora őszi szedret, szedjük teli a vedret
és kék kézzel és szájjal szeretkezzünk az út mellett
Jó ötlet, jól megtaposod erre azt a szervet
amit már unok leírni, jobb az ilyet valahogy körbeírni.
Főműsoridőben adták a főhősnő áll az Oktogonnál
valamelyik gyorshaminál,
hogy valaki észrevegye hogy ez itt egy olyan randi
ahova nem jött el senki
és most kéne színrelépjen a helyes megmentő,
ki zsepit nyújt, nekem jön, messziről figyel,
vagy csak külöldi és megkérdi baj e ha ő…
Na de ilyen nem történt, a közöny a fővárosban is törvény.
Ma sa kapott el egy szárazföldi örvény.
Áldoznak a szenteknek
Este van már késő este, minden nagylány nagyon láv
Csak egy rablány van még ébren öncélú és pakolász
Van már néki tinta s tolla van már néki halkmagány,
Ezzel matat még ő bírja, könnyezik, ez már hagyomány
Álmában fut pár égő birka, elviharzik, ez talány.
Erkélyjelenet
A kis tetőterasz műanyagszékén ült pongyolában, hosszú cigarettacsonkot kezében nyomogatva lustán, kócos hajjal és két határozott hasránccal. A nevén gondolkozott, felsejlettek előtte túlsminkelt viktóriák és hajtűikkel babráló vékony zsuzsák, morcos ellenőr jolánok. A cigaretta ajkától nedves, rúzsos filterét kaparta, lábán egy légy randevúzott a serkenő szőrszálakkal, amiket huncut fénnyel áldott meg az őszi nap. A szerető utolsó ölelése az őszi nap. Forró, fájó… Fasz! Düh. Meg hogy ő és mi nők, formások, gebék, jolánok. Egy rohadt karaván tevéi az Oázisból eljövet, A púpomba van még víz, ja emlékszem a párás autóablakokra, a kínlódásra előtte, a megbocsátó sóhajra a „beteljesülése” után. Álnevem Rézi- gondolta azzal a mindig magán mulató iróniával, ahogy az olykor rátörő tespedt vágyakozást szokta szemlélni- A szomszéd játékos kutyája után (megdöglött), szabadon. Meg mindig is vörös hajra vágytam. A velencei kurtizánok haja színe. Boszorkányoké. Vörös oroszlán: puccos teaház, ezoterikus könyv, én. Ha a zenét bekapcsolta táncosnő volt. Olyan indiai kendős. Őszintén és kegyetlenül feszítette izmait, hullámzott és forgott. Majd kifulladva lerogyott, miután a doboz hangerejét lecsavarta. A tükör hófehérke mostohája pillantásokkal mérte végig csapzott haját, fénylő arcát, fénytelen tekintetét. A vázában jobbnak találta az üveget, tükörképét pedig sötétedéskor régi autók ablaküvegein.
Az őszi nap már az egy emelettel alatta lakó hölgyszomszédot világította át. Rézi pedig kiterítette köntösét, melleit nyomkodta, nézte, mint tapasztalt háziasszony a főzéshez válogatott paradicsomot. Ha már hasonlítani kell valamihez a mellpaszírozás önkritikus-kíváncsi folyamatát. Elégedetten nyugtázta. Még az ő testéhez tartozik 2 db átlagos (van ilyen?) alma, barackszín, ribizli bimbóval. Gyümölcstál. Mindegy, a nap lement. 1 emelettel alább. Holnap már nem süt oda olyan intenzitással. Aztán egyre kevésbé. -Lassú halál.- Undorodta maga elé Rézi.- A cigijét kidobta, majd leugrott. Egy kendő ért földet.
Jolán ijedten kereste tekintetével a 1, 5 szobás garzonból nyíló a szűk erkélyen a kék anyagdarabot. Fél perce ért haza. Makarónit készült főzni, paradicsommal megpakolt zacskója az asztalon roskadozott még, csak a fülledt levegő miatt ki akarta nyitni a balkonajtót. Kendőjét sehol sem látta. Kedvenc strandkendője volt. Még kimosta, mielőtt elrakta volna a fiókba a napszítta szövetet. Előző nap nem szorította a fregolihoz csipesszel, mert elábrándozott az élet keserédességén, mikor egy különösen nehéz nap után teregetett. Szél, napfény. A természet dőzsölése volt szinte az a délután. (Tegnap vagy azelőtt? Összefolynak a napok, mint a színek a BKV járataiból egy ablakpiszokra fókuszáltan.)
Egy zöld falevelet hordott a szél. Jolika drága azonosult vele. Sem Joli anyuhoz, sem Mamához, sem Jolcsinak nem volt köze ehhez a tudathoz. „Még zöld, még érett, a földön sincs, de látod már mivé lett.” Aztán a levél földet ért, a csipesz elmaradt. Mostanra a rongydarab csak itt-ott kéklik át a sárga levélszövedéken.
Aggodalomlajstrom következett: a rádióban lemaradok a horoszkópomról, közösköltséget is jön szedni az a pacák a 3.-ról. Joli befordult a konyhába, rágyújtott volna, ha a szíve fél perccel előbb nem égett volna ki. Az összefolyt napok egyikén, a teraszon felejtett vágyrom megsemmisítette magát. Aztán észrevétlenül kezet mosott, hajtűit megigazította és sóhajtott az egész napos állástól elgyötörten. Úgy, mint azok, akik összesűrítik a miatyánkot egy érthetetlen szóvá. Akik tudják, a nagytakarítás nem a lakásba történik tavasszal. Csinálódik. Bennünk. Ha az őszi napba hunyorgunk. Hihetjük: rézvörös hajunk lebben, a zuhanó testünk nem ér földet, lágy omlású kendőnk mégis finoman megsimítja bőrünk, betemet (és nem betemetődik). Így. Paradicsom a hűtőbe, pénz a kredencre, hajtűk kontyba. A karaván tovább vánszorog. Rézi ott rúgja a homokot (szemébe) a vánszorgó örökké szomjas sorban.
|
