Tisztelt Asszociátoraink!

Szerkesztőségünk nevében elnézésüket kérem rovatunk ideiglenes némaságáért. Augusztusban adódott egy makacs technikai probléma műgyűjtőnkben, ami csak mostanság látszik megoldódni. Ezért két kulcsszavunkra, a táncra és a tragédiára érkezett írásaikat most publikáljuk. FIGYELEM! Az aki elküldte nekünk írásait és most mégsem találkozik velük, kérjük jelezze! Lehetséges, hogy a műszaki hiba az oka, s ha így van, a mulasztást mihamarabb helyrehozzuk.
Terveink szerint a továbbiakban tartjuk magunkat az előre eltervezett megjelenési időpontokhoz, e szerint a következő, szerelem témájú számunkat október 15.-től olvashatják oldalunkon. Aztán lassan a célegyenesbe érkezünk…
De erről majd akkor. Még egyszer elnézésüket és megértésüket kérem!

Üdvözlettel: Orosz Zoltán

Tánc

Havi első(k)

Komjáti Viktória

---

Mozzanat

Csillogó üvegszilánk,
lebbenő, játszi tánc
koppanó cipősarok:
vijjogó éj-vihánc,
leomló égi lánc,
múló pillanatok.

A Föld mint véletlen gesztus

beszélgetés a kocsmában:
galaxisok tánca.
 
a kimondott szavak:
csillagörvény.
 
a véletlen geztusok:
sötét objetumok az űrben
 
(jobbára ilyen a Föld is,
kicsi, sötét bolygó)
 
egy vers:
erőtlenül tévelygő barna törpe
ami nem találja a galaxisát.

Fabók Endre

---

Egy újabb ütközet

Már megint nekifutottunk valaminek,
valaminek, aminek nem kellett volna;
valaminek, amit komikusan összekoccanó fogaink
halk csikordulása,
s koponyáink tompa egymáshoz koppanása jelez;
valaminek, ami nagyon fáj majd,
ha vége lesz;
valaminek, mi majd vérbő ajkaink szétválásakor
zúzza szét töppedt szíveinket.

 

Nyírfalvi Károly

---

Szobák mélyén

       tánc: Vmely érzelmi tartalmat kifejező ritmikus mozgás, amelyet többnyire zene v. ének kísér,
        ill. amelyet vmely zene v. ének ütemére végeznek.
        Olyan zenemű, mely vmely tánc ritmusát használja fel.
        Vmely házi- v. idomított állatnak olyan ütemes ugrálása, lépegetése, mely az ember
        táncára emlékeztet.
        A természetben folyó ritmikus, ill. tagolt mozgás.  (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Semmi sem idegen
ami emberi, de
végtagjaim saját törvényei szerint mozdulnak
a hátsó szobák óvó sötétjében.
A jól nevelt körjátékokra vevő nem vagyok.
Emlékszem még a bulik
s az össztáncok lassúzására
tánc volt az, nemcsak dörgölőzés,
finom kis tapizás két hosszú sóhaj között?

Egy kikiáltó hangján bemondja:
TÁNC –   rítus indul a pénz körül
hogy ki nyeri a versenyt...
Emlékszel a kultfilmre?

Annyiféle hang volt
annyiféle tánc és mozdulat
egyik sem enyém...
Nem, nem akarok én táncolni
csak mozogni a zenére ahogy jólesik
ahogy halad innen oda és vissza.
Nevezd, ahogy akarod.
A lefektetett szabályok maguktól jönnek, öröklődnek
mint természeti népeknél a tánc, az ünnep.

Tánc az esőben,
tánc a napon,
tánc az esőért,
tánc a napért.

Kibújni magamból és visszatérni
mikor elhalkulnak a dobok
mikor a belső út véget ér.
És nem kell a jelmez, a pompa, a csillogás.
Az illem. Most nem.

A magányosan táncolók kenyerét
morzsolgatom másokkal együtt
akár sziget a szárazföldön
külön és velük együtt.

Walt Whitmanre gondolok
Pierre Bejart-ra is...
Nem várom többet a nógatást:
„és tánc”!

Ígéret(ek):

Komjáti Viktória

---

Alkonyi tánc

Százezer illatos ének
gőzei zsongnak a kőben
pille-porok kavarognak
körbe a langy levegőben.
 
Kába lila heverészik,
csillog a prizma-szivárvány:
sárga sugár fut a kékben,
barnában úszik a márvány.
 
Nagy puha fák dúdolásznak,
fű haja játszik a széllel
fordul a Földdel a Hold is
zümmög az űrben az éter.
 

Permet

Lebben a könnyű szivárvány
permete omlik a tájra
reszket a harmat a fűben
illata mennyei pára.
 
Fátyolos fájdalom szálldos
játszik a fényes örömmel
összeborulnak az égen
s hálnak a szürke közönnyel.
 
Ott ülök ágyukon én is
látom a holnapi tájat:
könnyű szivárvány permet
szórta be éjjel az ágyat.

R. Dittrich Anna

---

Tánc az élettel

Látod, látod, (öreg) barátom, csak egy tánc, vele egy simítás, egy érintés, egy ölelés, egy titkos csók, egy mosoly, egy kacsintás, és mindjárt öledbe hullik a világ. Nem számít kitől, ismerőstől, vagy ismeretlentől. Csak érezd a parfüm, vagy dezodor illatát. Érezni, ahogy átöleled, és selymesen érintkezel vele. Az erogén zónák beindulnak, s aztán már nincs visszaút, csak arra gondolsz mennyire jó. Nem számit ki, és nem számít, mit akar. Játszol a gondolattal. Elképzeled mezítelen testét. Körbe pásztázod érzékien. S nem marad más, csak arra vágysz, hogy beteljesüljön az ütemre ösztönös reakciód. Ez a természetes, még akkor is, ha mások titkolják. S ha öreg is vagy, máris fiatalnak érzed magad. Persze megint férfinak is. S nem leszel örök vándor, csak örök átutazó. Mert míg él az ember, nincs megállás, csak egy kicsit lelassulsz. Visszafogod magad, aztán mikor ott a lehetőség élsz vele, mert élni kell vele. Semmit sem szabad kihagyni. Mindent mi bizseregtet, mindent mi lázba hoz, mindent mit elképzelsz. Ha idős is vagy, de táncolsz. Persze hinni kell, hogy van jövő úgy is, hogy a múltban élsz, és a múltban is maradsz. Mert nem kell senkitől sem szétválni. Nem kell eldobni azt, amit egykor felvállaltál, mert szerettél. De kellenek a titkok, a csodák a táncok. Igen, mindenki egyedül van, s egyedül is marad. De bennük rejtőzik a vágy, a bűn, s egyben a megbánás is, hogy szeretni tudjunk, és a félve várt remények beteljesüljenek. Persze ha vannak remények, és persze ha a másik emberben is reményt keltesz. Azért vagyunk egyedül, hogy ne legyünk egyedül Ez a tánc. S keressük azt, amit sosem fogunk meglelni, mert nincs igaz szerelem, nincs igazi boldogság, csak apró örömök, amiket magadban hordozol. Gyűjtögeted szívedben a virágszirmokat, mert egy egész virág nem fér el azon a kis helyen, ott. Csak a sok kicsi, ami benned osztozik. Az mindig a tiéd marad. Mert onnan nem vész el. S mindig lesznek nyílni vágyó rózsabimbók, majd lehulló virágnak szirmai, és kidobott elszáradt tövisek. S ahogy öregszel, várod az álmokat, azért, hogy mindig újra álmodj. S legyen miért felébredned!

Várva várt csók…

Egy hét múlva koleszbál. A barátnőmmel arról álmodozunk, hogy majd rátalálunk a nagy Őre, aztán jön a szerelem, az első csók, és a romantika. Meg kell jegyeznem, a barátnőmet jóval kívánatosabbnak, és csinosabbnak tartom, ő ad magára, mint egy igazi nő. Ellenben én úristen! Tele vagyok pattanásokkal, na és a szeplőim, meg a vastag dioptriás szemüvegem, még jó, hogy takarja szemtengelyferdülésem. Szóval, a melleimmel sem vagyok megelégedve. Bezzeg a barátnőm, persze ő tudja, mi kell a fiuknak, ő már csókolódzott is. Kérdeztem, milyen volt. Azt mondta, majd elolvadt, és érzett valamit a bugyijában. Na én ezt nem értettem, ugyan mit érezhetett?! Persze kérdeztem tőle, milyen volt az íze, és hogy nem tartotta-e gusztustalannak a dolgot? Hiszen mégiscsak érzi a másik szájában a nyálat. Azt mondta, mentholos volt. Na, aztán meg is dumáltuk, majd ad nekem ruhát, abban majd csábosan táncolhatok. Mondtam is neki: persze, ha lesz kivel. Ha nem, akkor marad a körbe tánc a fel nem kért lányokkal. Egy szó mint száz, elérkezett a nap. Öltözködés, sminkelés illatfelhő. Mit ne mondjak, abban a kivágott blúzban és a testhez simuló átlátszó szoknyában kurvául éreztem magam. Talán nem is magamat láttam a tükörben, a rúzsról és a púderről ne is beszéljünk. A barátnőm, mint egy manöken majdnem estélyiben díszelgett. Az aranyak is ott lógtak a nyakában. Na, gondoltam, ha vele vagyok, egy pasi sem fog rám nézni, mert ugye olyan vékony vagyok, mint a nádszál, zörögnek a csontjaim. Hiába, ettem degszre  magam, nem híztam se a fenekemre se a mellemre. Na, de hagyjuk. Levonultunk a társalgóba. Dübörgő zene. Páran már táncoltak. A többiek, mint én is nézelődtünk, és vártuk, majd csak jön valaki, s reménykedtünk, talán elcsattan egy sötét sarokban az első csók. A fiuk is kirittyentve. Volt pasi, dögivel. Aztán benépesült a tánctér, alig volt levegő. Mi a barátnőmmel nem álltunk be a többiekhez rázni a rongyot. Mustráltuk a fiú egyedeket. Aztán az egyik sarokban megláttunk egy minket bámuló srácot. Nem tudtuk, kit néz, engem vagy őt. De én biztos voltam benne, hogy nem engem, miért is kellenék én neki hogyan is mutatnék egy ilyen aranyos babaarcú szőke göndör hajú, és akkor még nem látható szeme színű fiúnak. Aztán fogadtunk a barátnőmmel egy tábla csokiba, hogy nem adok két percet, és már jön is a srác hozzá, hogy táncra perdítse. De csak vártunk. Közbe- közbe én is néztem a fiút, kíváncsian, talán hátha mégis… de az önbizalmam az a hullával volt egyenértékű. Aztán elindult a kiszemelt fiú. Lassan közeledett felénk. A pulzusom az utolsókat rúgta és elállt a lélegzetem amikor nekem szólt: jössz táncolni? Na erre azért nem voltam felkészülve, hiába a vágy egy fiú után, meg sem igen akaróztam szólalni, csak mentem utána. A zene és a lelkem is lüktetett. Persze ámulatomban sokszor még az ütemet is eltévesztettem. Aztán egy sanda pillantás a szemére. Mélykék szín, nyerő páros.. gondoltam. Felmerült a kérdés. Mi van, ha a másik számnál más valakivel akar táncolni, mert akkor aztán minden vágynak vége, nincs se ölelés, se a várva várt nyálas, de mégis finom csók. De nem! Végig velem táncolt. Egy óvatlan pillanatban megfogta mind a két kezem, igen izzadt a tenyere, de jólesett. Most már szemtől szembe táncoltunk egymással. Kéz a kézben. Látta rajtam, mennyire zavarban vagyok. Ó ha tudná, hogy életem első tánca ez egy fiúval, akinek oly sok lány közül épp én tetszettem meg. Találkozott a tekintetünk, és rám mosolygott talán azt üzenve ne félj, veled vagyok, érezlek. Már megnyugodtam, és egy ütemre lépkedtünk aztán magához táncoltatott érintkezett a testünk, de csak egy pillanatra. De micsoda pillanatra! Ilyen forróságot, amit éreztem. Mint mikor valakinek hirtelen felszökik a láza. S ezek a pillanatok egyre sűrűsödtek. Gondoltam is, mi van velem, s nem láttam körülöttem senkit, csak őt. Aztán bedobtak egy lassú zenét. Még a lábam is beleremegett, amikor átöleltük egymást. A távolságot próbáltam tartani, de ő magához húzott. Én persze hagytam. Először szinte csak a ruhánk érintkezett. Majd tett egy furcsa mozdulatot és úgy táncoltunk, hogy az ő egyik lába az én két lábam között lépett. Ó a mindenit, gondoltam, ez a fiú aztán érti  a módját mitől döglik a légy mitől lehet elkábulni. Majd még szorosabban ölelgetett. Éreztem a leheletét, ahogy veszi a levegőt, és a dobogó lüktető szíve, ó azt ne is mondjam. De még az enyém, azt hittem ott halok meg, annyira dobogott. Jó illata volt, nem tudom milyen, de jó. A srác kb egy fejjel magasabb volt nálam, amit aztán előnyére és nekem még nagyobb izgalmamra és megelégedésemre ki is használt. Ráhajtotta pihe arcú fejét a nyakamra. És kezdte lágyan gyengéden körbe- körbe puszilgatni, vagy nem is tudom minek mondjam, amit csinált de bizsergett az egész lényem. Átfutott bennem a jóleső boldog forróság. S persze, hagytam, mert jó volt, nagyon jó, s azt kívántam bárcsak sosem lenne vége ennek a lassú számnak. Mert kívánta a lényem a csókokat a nyakam körül, majd a fülem mögött. Olyan érzékien finoman művelte a kívánalomnak eme formáját, hogy már azt sem tudtam felfogni, hogy valójában hol is vagyok. De sajna pechemre észhez kellett térnem. Vége volt a lassú zenének. Maradt az ugrabugra. Most már, hogy észhez tértem, a szemébe tudtam nézni. Sőt végig pásztáztam egész testét. Lebilincselő látvány volt  az inge alól kibújó izmos teste. Erős és magabiztos srácnak véltem. Tánc közben persze már az elcsattanó első csókra gondoltam. S meg voltam elégedve a fiúval, tetszett és érezni akartam a testét, s vártam újból a az egymásba fonódó nyakat csókolgató zenét. S így telt az egész est. Majd bejelentették az utolsó táncot. Ekkor még jobban összebujtunk, már én is simultam, mert érezni akartam s éreztem is férfiasságát, éreztem kíván minden egyes porcikája. S éreztem én is a bugyimban azt, amiről a barátnőm beszélt, na nem nagyon, de tudtam csakis a fiú műve lehet. Kihasználtunk minden pillanatot. Még az irigykedő lányokat sem láttam magam körül, pedig jó páran fiú nélkül kényszerültek elmulatni azt. Aztán felkapcsolták a villanyokat. Most láthattam igazából ezt az engem ennyire izgalomra gerjesztő fiút. Na a csók utáni vágyam azért nagyobb volt, minthogy azt mondjam, hogy meg látni és megszeretni. Mert nem is ismertem. Leültünk beszélgetni. Elmondta, Lacinak hívják, és 18 éves. Én is elmondtam, ki vagyok, de tudtam, valamiről jobb ha most nem beszélek. Nem akartam lerombolni benne azt, amire készült, és amire én is vágytam. Kimondta, szeretne holnap találkozni velem, és moziba menni, mert tetszem neki. Hát mit ne mondjak, jót tett, hogy végre igazi nőnek éreztem magam. S a randira hivás az értem való vonzódás műve kellett hogy legyen. Aztán jött a nevelőtanár és mondta búcsúzzunk el, a fiuktól, vége az enyelgésnek. Laci felállt és én is. Megfogta a kezem és mondta akkor holnap egykor jön értem. Majd lenyomott két puszit, majd még egyet, de azt már a számra. Kikísértem az ajtón, és hosszan néztem utána, látván nem csak az arca tetszik hanem a feneke is. Majd felfutottam a szobámba és az ablakon figyeltem ahogy távolodik, majd nyomavész.
S úgy, mint afféle csitri lányok, rohantam a barátnőmhöz, hogy elmeséljem mi is történt, és mit is éreztem egész este. Ó bár csak örökké tartott volna. A barátnőm együtt érzett velem, annak ellenére, hogy neki ezen az este nem volt fiúja. Kérdeztem is tőle: ugyan már mondja meg mi tetszhetett bennem ennek srácnak. Mire ő azt válaszolta: az, hogy nem vagy hétköznapi cicababa. Én meg mondom neki: ebben a göncben annak éreztem magam, de azért hálálkodtam, amiért ilyen jól sikerült az este az ő csábítani tudó ruhájában. De aggódtam is és kételyek gyötörtek. Mit mondok majd neki magamról? Mert hát ugye a hátrányos helyzetem, hogy állami gondozott vagyok, az nem biztos, hogy arra készteti, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Egész éjjel éreztem Laci illatát, és újból és újból átakartam élni a testének finom közeledését szorítását s melegségét. A nyakamon még mindig ott éreztem lágy leheletét és azt a bizsergést, amit eddig sosem éreztem. S így telt az éjszaka úgy hogy arra számítottam, tőle kapom életem első csókját, amire úgy vágytam, mint egy csóré a falat kenyérre. A barátnőm másnap megint ellátott ruhával. Sosem szerettem a szoknyát, de ő ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem, piperével is telefujt. Közeledett az idő. Mindjárt egy óra van és itt lesz, és újból átélhetek vele mindent s talán egy parkban egy csendes kis helyen megtörténik a csoda, hogy ez a srác megcsókol. Néztem az ablakon sutyiba, mert nem kell, hogy lássa, hogy mennyire várom. Már fél kettő volt és nem jött. A barátnőm nyugtatott, nyugi jönni fog. De hiába vártam. Nem jött.
Estére elszállt minden boldog pillanat. Vége, nem kellek neki. Nem sírtam. Tudtam, úgy is találkozunk, mert itt lakik  a közelben. Másnap aztán a barátai adtak egy üzenetet, amely így szólt: a Lacinak nem kell gyivis lány. Kész ennyi csak egy mondat. Ez maradt a vágyaimból. Már nem érdekelt semmi, a csók sem, pláne nem, így jártam. Most legalább megtudtam, hiába tetszem valakinek, egy senki vagyok. Akinek nincs semmije s talán nem is lesz senkije sem, mert állami gondozott. Aztán rá pár napra már, a városba sem mertem bemenni, mert a haverjai szekáltak, hadd ne mondjam mivel…hát ilyen volt az első tánc az első csók utáni vágy. S mi maradt? Egy seb a szívemben, amit el kéne felejtenem. Sikerült.

3 évvel később találkoztam vele. Éppen mentem a laktanyába látogatni a férjem és ő őrködött a kapunál. Nem szólt semmit, és én sem. Mintha semmi nem történt volna.

20 évvel később. Abban a boltban pénztáros, hova járok. Egy biztos, sosem nézek a szemébe, mert nem akarom, hogy találkozzon a tekintetünk.

Fabók Endre

---

Döglött jajongás

Sírj!
Sírj, te sirály,
sírj!
Jajongd a messzibe éhedet!
Rémes hangokon
vessd a világ szemére,
hogy mióta élsz,
szemetet eszel!
Nyögd a világnak,
hogy nincs már hal a vizekben,
hol naptejes táncot jár a fény.

S miután szomorú dalod
nem hallja senki sem,
– csak én,
ki akár lehetnék tollas társad is –
add a savanykás földnek
megmérgezett testedet!

Vad, butító tánc

Diszkófény-lámpák vad lüktetése
rázza meg agg agyamat.
Tombolnék én is;
csak szívemet bántja,
e randa ütem.
Butító ritmusok hangos verése
űzi el lelkem hű dalait.
Testek hanyagul rázzák tagjaikat;
s mámorba-lázadva
kölykök tapossák életüket.

Székács László

---

Buborék

aki lángot akar látni,
víziót, minden buborék,
lángbábból pattan,
talán gömbvillámból,
csak fújjad, hízlald,
s íme a lánglény, buborék,
látomásunk tánctükre

lebeg, úszik, égig nyúl,
kúszva nyit ajtót, ablakot,
időt és teret zsarol,
zsoltárát a halál írja,
bújik víz elöl, hab elöl,
kacag-sikít, s kiált, oxigént

bábosodik, ne lásd,
ha megfordulsz, rád ugrik,
máris buborék csillog,
s benne te hernyó,
majd piruló lepke,
tűznász keringő,
és felsissensz a mennybe

lángbuborékok vak csendjében
csipkézett tűzlények tánca,
és szellemképed a jövőbe ég,
feketébe virágzott emlékszobákba

Vituskához

láttam tegnap a mát, …
és félek, nagyon, az ma van

láttam, csak kotrom a jelent,
felverem a csendet, ébredj! …
hol is volt az éjszaka,
mikor kirúgták botomat,
a támaszt vakságuk ellen,
széttörték a menekülést, az utat,
a tükörbe rajzoltam, …vasárnap

láttam tegnap a mát,
remeg mindenem, … ideát …

két kézzel markolom a Napot,
égessen, … rám ... homlokcsillagot,
meséset, tudod, olyan táltosat,
mert félek, hogy majd látok,
de akarom, most, de rögtön, …
az már tegnap is volt, … félek

Vituskám!  nézz rám, védj,
védj meg engem, kérlek,
ha megőrülnék, a mától,
a múlttól és minden jövőtől,
ellopott szépkorom öklendem,
és félem, és félek és fogok

Vitus! Vituska!  tanítsd a táncot,
kegyelmedből lejtsek, dúdolva,
andalgón, sziszegve kerengjek,
védett ördögfióka a jelmez, …
pszt! csak Te ismerj meg!
majd toporzékolunk, Veled

verjenek a csörgők, sípok,
pléh hordó dobok csapásai,
a tombolást vezényeljék, …
de Vitus! az alkonyomra, … kérlek,
ne rángjak gúzsban kötél végén,
se zubbonyban ne délcelegjek

a tánc, a tánc, a kegyelmes kéj,
suttogó rikoltás fetrengése óvjon …
Vituska! vigyázz, megőrültek! …
még ők mutogatnak, … rám, …nekem

futott(ak) még…

Móritz Mátyás

---

Hármat előre, hármat hátra

Mióta feloszlatták a telepet, mióta az emberek ugyanolyan sietséggel futottak szét innen, mint amilyen hévvel idejöttek, néhány család, orvos és iskolaigazgató, akiknek nem volt hová menniük, -itt ragadtak, -itt az Isten háta mögött, ahol az egyetlen kocsmát, óriási cégér reklámozta, -hiszen büdös bornak nagy cégért szoktak emelni.
Bent, aki élt és mozogni képes volt, járta a tangót, járta kifulladásig, vagy még tovább. A kocsmára szinte alkonyati homály borult, nem lehetett biztosan tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolatok mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai

A kocsmáros alig hallotta a vén lókötő Sándort: Adjon isten minden jót, nekem csak egy korsó bort! Igaz, ismerte már a kocsmáros annyira ezt a Sanyit, hogy kérés nélkül is kimérte neki a lőrét.
Sándornak kezdetben nem füllőtt a foga az össznépi mulatsághoz, talán azért nem mert sánta volt, talán azért mert az idő is eljárt fölötte, -inkább lekuporodott a kocsma legtávolabbi asztalához, István bátyja mellé, aki talán az egyetemes igazságot is kimondaná, ha tudna beszélni. Sándor a széktámlára dobta kabátját, és az asztaltársa mellé lökte az italt, mondván: a bor a némát is megtanítja szólani, aztán István vállára csapott, és röhögött, röhögött, hogy majd leszédült a székről, pedig még nem is öntött fel a garatra, és akkor bizony nem ismer se embert se istent, -akkor még arra is képes, hogy a tojás sárgáját is fehérnek lássa.
Paula is járta, hogy majd beletört a két csülök lába, a mellei csak úgy röpködtek, alkalmi partnere, Robi nagy-nagy örömére, és elégedettségére, aki ahol érte, ott fogdosta és gyömöszölte az ő nagy szerelmét.
Sándor, nem állta meg, hogy ne fűzzön kommentárt ehhez is: édes egy komám, hidd el ha én mondom neked, aki süket, bolond is, aki részeg, kurva is. Paula előbb elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, aztán kedve lett volna beolvasni a naplopó Sándornak, de miért mérgesítette volna fel magát, mikor péntek van, és itt a hétvége, és amúgy is: azzal hogy hepciáskodna, csak a lovat adná a vén csavargó alá, aki talán csak akkor látott vizet, amikor a bába megmosdatta.

Róbert mindegyre Paulát fogdosta, lökte jobbra, lökte ballra. Sándor pedig nem volt képes lakatot tenni a szájára, és csak mondta, mondta a magáét, akár kíváncsi volt arra valaki, akár nem.: Édes egy barátom, kedves István öcsém, hidd el nekem, mikor még fiatal voltam, és volt még mit a tejbe aprítanom, olyan szeretőim voltak nekem hogy a szavad is elállt volna, -már megbocsáss. Olyan nőim voltak, de olyanok, hogy na. És hidd el, hidd el nekem ha mondom, ha én mondom neked: a szépen még a rongy is szépen áll, de ezen a rongy Paulán még a szép ruha is csak a nevetség trágya tud lenni. De igaza van a jó öreg Róbertünknek, hogy összeállt egy ilyen sehonnai özveggyel, hiszen lehet hogy a szép és mutatós asszony a szemnek paradicsom, de bizony az erszénynek purgatórium, a léleknek meg pokol. Bár igaz ami igaz: ennek a Róbertnek ha van is zsebe, az is lyukas, hiszen a Paula nem csinál egyebet csak főz az ő nagy szerelmére, és abban sincs sok köszönet és hála. És hogy a mi Robinknak lenne lelke?, ez az amiben én a legjobban kételkedem.

Paula, akár hogy is próbálta visszafogni magát, akár hogy is próbált a maga ura lenni, csak kiszaladt a száján: Kedves Sanyikám, a szerelem sötét verem, én a pofádat beverem. A Sanyi meg ahelyett hogy a már úgy is mocskos nadrágjába csinált volna, inkább csak a térdeit csapkodta.

Vénasszony, vénasszony, a maga nyelve élesebb a borotvánál, szólalt meg a kocsmáros. -Mire Paula elengedett egy mosolyt, és járta tovább az ő Róbertjével, aki az előző nap még olyan ruhát mért a szerencsétlenre, hogy öröm volt hallgatni a jajgatását és könyörgését, hogy ma már, mintha semmi sem történt volna, kéz a kézben vonuljanak le a kocsmába, hogy megvárják a többiekkel, a keserves nyolc hónapért járó pénzüket.
Volt aki már előre dörzsölte a kezeit, volt aki egykedvűen vette tudomásul a gyár döntését, hogy még kifizeti a dolgozóit, aztán elhurcolkodnak. Hogy hová, és hogy mikor, arról már senki sem beszélt, de a többség tudta, hogy ha kézhez is kapják a pénzüket, az addig fog tartani csak, ameddig a kurva asszony jámborsága, -de most erre nem is gondoltak, csak a fene nagy mulatságra, az eszeveszett táncra.
Ezt tette Paula is, aki még azt is elfelejtette, hogy a lánya otthagyta őt, az ő Róbertje miatt, aki többször is bepróbálkozott az ifjúnál, de aki mindig meghúzta magát egy-egy barátnál vagy ismerősnél. Róbert persze a kisujját sem mozdította, nem kért bocsánatot, nem követte meg a kis Erzsit. Kedves Paulám, az asszony a lányát nem magának tartja, -mondta két cigaretta és két sör között a konyhában.
Magát meg csak azzal vigasztalta és nyugtatta, hogy asszonysírásnak, ebszomorúságnak sohasem lehet hinni, -bár arra még ő sem vetemedett volna, hogy úgy vessen véget az ő nagy szerelmének bánatának, ahogy a Maflással végeztek, a kiserdőben, aki öreg volt, -de ami még nagyobb baj volt: beteg is. Egész nap hevert, taknyozott, és még azt sem ugatta meg, akit annak előtte ki nem állt. Róbert sajnálta volna a fejébe a golyót, meg körülményesnek is gondolta a kivégzésnek eme formáját, így felgyújtotta a szegény párát, de arra nem volt esze hogy összekötözze a lábait, vagy hogy egy kútba dobja, így hát a kis vakarék lélekvesztve és lángolva rohant neki a sűrűnek, hogy aztán valahol úgy pusztuljon el, ahogy még egy kivénhedt állathoz sem illő.
Róbert úgy gondolta, hogy az ő hörcsökös asszonyát csak úgy tudja megszelídíteni, ha táncba viszi. Így is tett, és járták, járták a tangót.

Hármat előre, hármat hátra. Előre hármat, hátra hármat.

Őket látva még a Sándornak is megjött a kedve, és rajta is úrrá lett a fene nagy táncolhatnék. Megvakarta feje búbját, az üstökét, -krákogott egyet-kettőt, majd lepróbálta kérni Róbert kezéről a már amúgy is ziháló Paulát: táncolnék én mással is, szép és becsületes asszonnyal, de hát ha becsületes asszony nincsen, akkor még a kurvával is eltáncolna a magamfajta ember.
Paula kivonta magát Róbert lapát kezei közül, és lekevert egy Isteneset az öreg Istvánnak, majd a kebleire vonta, és járta, járta tovább a tangót, amit még jobban élvezett mint ennek előtte. A harmonikáson amúgy sem látszott hogy fáradni kezdene, hogy legszívesebben kifújná magát. Csak játszott, és játszott, ugyanazt a dallamot cifrázta, de ez nem igen tűnt fel senkinek, nem is emeltek kifogást ellene.

Járták ők is, járták a többiek között. De Sándor unszolására, végül csak leültek, hogy kicsit kifújják magukat, hogy új erőre kapjanak. Látod Paula, látod: könnyebb az asszony táncba vinni, mint ráncba szedni. Eljárt fölötted, fölöttem is az idő, de tudod mit: rúgja meg a ló. Az idő, az az átkozott idő, leszedte mindkettőnk arcáról a rózsát, de hát mit tegyünk. Ez van, ezt kell szeretni. Ez van, oszt jó napot.
Pedig annak előtte, mennyi szeretőm volt, édes egy istenem, meg se tudnám őket számolni, egy idő után már számon sem tartottam őket. És hogy utána számoljak, hogy mennyit költöttem én rájuk, arra még kényszeríteni sem lehetne engem, mert a végén ebbe őrülnék bele, ha már így sem vagyok eszement. De higgye el nekem, higgye el Paulám, csak fellángolás volt mindegyik, -fellángolás. És mint tudjuk, a szalmatűz hamar elalszik.
Pedig mennyit huncutkodtam, és hancúroztam én azokkal a hamvas bőrű menyecskékkel. Ha nem ágyba vittem őket, akkor egy-egy szalmabálának döntöttem őket, aztán durr, ami belefér. De ennek már jó ideje. Rég volt, talán igaz sem volt. És az is lehet hogy csak az idő tesz széppé mindent, és mindenkit. A fene tudja. Tudja a fene. Az biztos.
De ahogy elnézem magát, maga már fiatalon sem lehetett valami mutatós darab, hiszen csak a szép menyecskékből lesznek a szép öregasszonyok, és lássuk be: nincs az az ital mennyiség, amitől én magát kívánatosnak látnám, de most mégis táncba vittek az én öreg és rossz lábaim.

Na jöjjön, -eleget heverésztünk.

Paula már nem is hallott, nem is látott, csak táncolt és táncolt, az önkívület határán, és a többiek is mintha megvesztek volna, elveszítették minden koordinációs képességüket, és még az is csak csetlett és botlott, aki nem is ivott egy kortyot sem.

Hármat előre, hármat hátra. Előre hármat, hátra hármat.

János, aki mára már úgy gondolta hogy kitáncolta magát, hogy egy lépést nem bírna tovább, kikért egy kisfröccsöt, és mint mindig, magában kezdett motyogni, később beszélni, majd vitatkozni.
Édes egy barátom, a halál a jót elragadja, és nem gondolkozik azon, hogy rosszul tette amit tett, pedig a rosszat hagyja itt, a rosszat. Aztán a végén már csak a rossz marad itt, hogy a végén már nem is tud majd kit elvinni, csak vakarhatja azt a nagy üstökét.
És az sincs rendben, elhiheted, hogy a fiatalok hamarább vésznek el mint a vének, bizony hogy hamarább, bizony hogy.
Na de képzeld el: voltam én már életemben nem egy templomban, és nem egy templom harangot hallottam, hogy hogyan is szól, miként ding és dong, de hidd el nekem, mert jó fülem van az ilyesmihez: mindnek más hangja volt, mindnek. Hazudik az aki mást mond, hogy minden harang ugyanúgy szól, mert ez nem igaz, nem igaz, bizony hogy nem. A harangok sem szólnak egyformán. Nem bizony. Elhiheted. Kár is vitatkoznunk erről, mert minek.
De most a megengeded, kivonulnék a mellékhelyiségbe, könnyíteni magamon egy kicsit, és azt hiszem az sem ártana, ha egy kicsit rendbe tenném, -ráncba szedném magam, hiszen azt Te is beláthatod, hogy nagy nap a mai, és ilyen nap nem sok adatik egy ember életében, főleg nem az olyan ember életében mint az enyém, ami szarnak ugyan szar, fosnak fos, de az enyém,  és én ragaszkodom hozzá, ha ezen meg is lepődsz, de hidd el nekem, hogy még a haldokló is szereti az életet. Még a haldokló is.

János erőt vett magán, feltápászkodott, és a vécé felé vette az irányt, ahol hosszan és jólesőn vizelt, mintha ítéletnapig nem akarná abbahagyni, majd mint aki jól végezte a dolgát, kezet szeretett volna mosni, de szappant nem talált, és a hideg vízzel sem szívesen öblítette le a kezeit, hiszen a kéztörlő egy merő kosz volt. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző, -állapította meg, köpött egy hegyeset, és becsapta maga mögött az ajtót. És bár bent is rágyújthatott volna, de inkább kiállt a kocsma elé, hogy kiszellőztesse a fejét.

Az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán, hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is.

-Akkor lesz itt nyár, ezen az Isten háta mögötti helyen, mikor a tök virágzik, s a vénasszony bogárzik.
Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. Megrémisztette a kinti csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet.

Szinte visszamenekült a biztonságot adó kocsmába, ahol fogta a boros poharat, amiből még alig hiányzott valamicske, és egy hajtásra kiitta, s ezzel aztán ki is szabadult gyerek félelméből; felsóhajtott, és megtörölte izzadt homlokát. Próbált magát nyugtatgatni: délre fogok menni, az is biztos, -és kibámult a kisablakon, miután elhúzta a már megsárgult és por lepte függönyt. És csak ismételni tudta önmagát: délre fogok menni, ott biztos rövidebb a tél. Talán bérbe veszek egy tanyát, közel valamelyik virágzó városhoz, és egész nap lógatom majd a lábam egy lavór meleg vízbe. Ezt fogom tenni. De még az sem kizárt és lehetetlen, hogy elszegődöm éjjeliőrnek egy csokoládégyárba, esetleg kapusnak egy leánykollégiumba… És megpróbálok mindent elfelejteni, csak egy lavór meleg víz esténként, és nem csinálni semmit, csak nézni, hogy telik a kurva élet…

Az álmodozás közben pedig szép csendben bevizelt.

Tudja Kedves Sándorom, annyi idős az ember, amennyinek érzi magát, és én bizony fiatalnak, mi több: tettre késznek érzem magam, néha még én is képes vagyok meglepődni magamon. Persze nem tagadom, mert miért tenném, -néha ki tudnék ugyan bújni a bőrömből, és gyalog is nekivágnék ennek a nagyvilágnak, viszont vannak napok, mikor még az ágyból sem szívesen kelnék fel, nem hogy még munkához is lássak a házban, vagy a ház körül. Legszívesebben hagynám a nagy büdös fenébe az egészet, -egyen meg mindent a penész, és a kosz. De hát ahány ember, annyi természet. Mert például itt van ez a János, nézze ahogy a saját megviselt ábrázatát bámulja, -és mindezt milyen fájdalmasan, és döbbenten teszi. Talán ő is tudja, vagy érzi, hogy ugyanúgy mossa el arcvonásait majd az idő, ahogy most szétfolyik az ablaküvegen.

És Paula jól látta, hiszen idegen szegénység tükröződött a képben. János behunyta a szemét, s látta maga előtt a kihalt országutat, meg saját magát, ahogy lerongyolódva, elcsigázva igyekszik a város felé, és a telepet, amint egyre távolodik (zsebében a pénzzel), ahogy lassan elnyeli a látóhatár; Aztán belátta, hogy elmenni ugyan elmehetne, itt hagyhatná ezt a kis porfészket, de talán nem is akar ő igazán elmenni innen, mert itt legalább meghúzhatja magát a látványok árnyékában, míg odakint, túl a telepen, ki tudja, mi várna rá.

Sándor végül csak odakeveredett a merengő Jánoshoz, akinek a vállára csapott, úgy próbált lelket verni bele: ne búslakodj édes egy komám, -látod: már a kocsmáros sem bírta tovább, ő is beadta a derekát, ő is ropja a többiekkel, -miért éppen Te maradnál ki ebből a kocsmai táncból?... Nemsokára úgy is megérkeznek a pénzünkkel, -érted?, a mi pénzünkkel, amiért megdolgoztunk tisztességesen. Ezt bárki megmondhassa. Amúgy is: szorgalmas ember mindig talál munkát. De hogy úgy alakult ahogy, ne sajnáld egy percre se, mert lesz ez még így sem. De egy szónak is száz a vége.

Azt mondom: ne sajnáld, komám! Meglásd, aranyéletünk lesz! Aranyéletünk!

De a kocsmára boruló alkonyati homályban, nem lehetett tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolatok mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai.

Tragédia

Havi első(k)

Székács László

---

Komédia

határozás:

kamikázé
smink
Zeuszt
Magára
virágárus
agora
fóbia
füstköd
ko-média
vircsaft
polisz
ember

felvonás:

függöny
padlás
tele
leszakad

jelenet:

Dunánál

tragi
komi
cini
kus(s)

szintelen
rózsák
beszélgetnek

szobakerékpár
térkép

tanulság:

váltóm
lejárt

Nyírfalvi Károly

---

Magános bajok

                A levegőben menekvő madárhad.
                                                 Plilinszky János

               Ember, mondottam, küzdj és bízva bízzál.
                                                 Madách Imre 

Harmadnapja nem szólsz. Harmadnapja hallgatok.
Ki ne mondd, anélkül is beáll, mint kezdődő viharok
előtt a mérhetetlen csend.    Ha meglopnak, rútul hülyének
érzed magad, verítékezel, szagod van, fejed hajtod a
lábad közé, arcod feszíted a napnak, és nem múlik az érzés.
Nem hiszed, hogy épp veled, hisz perceken múlt, óvatlan
félrenézésen, és nem múlik... ...magad alatt vagy, annál is
mélyebben.   Talán ha elcsennél valamit, még akkor sem
biztos, ha leírod, sem múlik, a tény marad, akár vackodat
miszlikbe aprítva is.   Ha meglopnak, szégyelled magad,
ki tudja meddig, mint üres teher a tagjaidban, a szíved táján,
enni nem kérsz, s nem tudod, mikor és mitől száll el. Mintha
bűnös lennél magad is...

Ígéret(ek):

Földják Vince

---

Esetleg Domi

Csak cigi meg pia kell itt,
napozol, fürdesz bármennyit,
  iszod a sört, jól élsz,
  elfogy, csak attól félsz
 ember, te nem csinálsz semmit!

Recseg a telefon, hív egy másik világ…

Békében, boldogan éltem,
a világ szépségét érzem.
  Megértett, aszondja,
  logikus, sorolja;
 hallom, helyeslem, nem értem.

Két doboz cigi, meg kávé,
egész éjjel a kártyáé,
  tekereg a gyomor,
  egy kurva jót fosol,
 érzem nagyon várgyok rád én.

Tábortűz mellett ülök.
Lábamat a tüzet körülvevő köveken nyugtatom.
És nézem, hogyan festik pirosra meg sárgára meztelen bőrömet.
Képek úsznak a fejembe.
A kompon állok, Dömsödről tartok ide, Velencére. Kedves autómra támaszkodom, hol jó cigarettám fanyar füstjét szívom élvezettel, hol a méltóságteljesen hömpölygő, szépen szürke Duna páráját lélegzem be kellemes sóhajtással; a friss nagyság illata kerül tüdőmbe.
Lausanne-ban ülünk a szállásunk teraszán, könnyeden nézünk a kedves kis kertet. Olyan délután négy lehet. Mellettem Raffael, a másik fiú, aki iránt amolyan szerelmet éreztem. Angolul beszélgetünk a szállásadónkkal, tiszta tüdővel dohányzunk, és isszuk a reggeli kávét.
Az egyetemen két előadásom közt van egy óra szünetem. Kényelmesen átsétálok a Szódába, belépek, a pultoscsaj már készíti a cappucinót és a málnaszörpöt.  Amíg elkészül lerakom a táskámat a kedvenc asztalomhoz. Fizetek, leülök a kényelmes fotelbe, belerakom a cukrot a cappucinóba, és bekapcsolom a lap-topomat. Hátradőlök és rágyújtok.

Fő a tűzön paprikás krumplim, s én a kanállal
 egyre kevergetem ott, égni nehogy tudjon az
rá jó lábosom aljára, s nehogy azt a kukába
 kelljen dobni, kajám rossz, keserű ne legyen.
Hirtelen éles hangon megszólalt a mobil, s én
 gyorsan megkeresem, hol csörög itt telefon,
és meglelvén rögtön felveszem, (h)allom is akkor
 Pestről, messzi a szó, hív egy drága barát.
Szervusz, mit nekem adtál, olvastam sokat én már,
 s érteni gondolom én, mit nevezel te nekem
irracionalitásnak(k) és már értem e szó mit
 néked mondani tud, s benned ezért mi a vágy.
Próbálom mindig a saját mintáim a másra
 rakni, de téged ezektől szabadulva meg én,
él a reményem, meg sose halhat, (h)ogy érteni foglak.
 Ezt mondotta nekem Pestről a drága barát,
ámde az összes szót nem hallhattam(m) igazán jól,
 mert a mobiltelefonnak hullámai itt
nem tobzódnak olyan nagy sűrűségben az égben,
 hát hol hallám, hol nem hallám ami szót
drága barátom Pestről mondott énnekem akkor.
 Hallgattam hát, mert hallva se tudtam akkor
szép logikus s értelmes szóira szólni hasonló
 szókat, sőt agyamig el se jutottak azok,
oly idegen volt nékem a másik, a pesti világ itt.
 Csöndemet (h)allotta drága barát is, (s) egy gyors
elköszönést követően a kagylót rakta helyére.
 Próbálván ott meg fejteni érteni ezt (itt)
álltam még egy helyben jó darabig, mikor Esztit
 láttam meg, gyönyörűn jött be a napról a lány.

Mellettem a tűznél, szemben velem Domonkos ül.
Egymással hallgatunk.
Bódult a fejem, nézem a narancssárga, táncoló árnyakat mezítlen lábfejemen, és hallgatom a zenét.
Jó zene, kellemes zene, könnyű zene. Megszólal a szaxofon, giccsesen áraszt el az élet szépségének érzésével.  Aztán a rekedtességében is tiszta hang énekli szenvedéllyel az ismert szöveget: Az aki szép, az reggel is szép…
Nézem a lábam a kövön, és még szélesebbre tárom agyam a beáramló képek előtt.
Egy kövér, izzadt, pattanásos arcú fiú ténfereg egy teraszon. Reggel van, most ébredt fel az osztály. Örömmel, könnyedén, felszabadultan, az új ismeretségektől való szolid izgalommal járkálnak fel s alá a kertben, a teraszon.  A fiú zavartan áll, nem figyel rá senki. Nem tudja, mit csináljon, hogy úgy tűnjön, nem érzi magát kínosan. A terasz és a kert között van egy kis szintkülönbség, lépcső vezet le a fűre. A fiú elindult lefelé, de hirtelen ötlettől vezérelve nem a lépcsőre lépett, hanem mellé. És egy vicces mozdulattal elesett. Senki nem vette ezt sem észre. Csak a Domonkos, aki mellette állt végtelen eleganciájával. Valójában neki is szólt. Ezt most direkt csináltad? Az egész feje elvörösödött, és teste minden porcikáján hideg veríték ütött ki. Háát… úgy félig, dadogta; aha, Domonkos, és elszállt.
Félhosszú haja izzadt homlokába tapad, sietősen slattyog le az iskola lépcsőjén.  Bár látta, hogy átveti magát korláton, mégis meglepődött, amikor a lépcsőfordulóban gepárdként földet ért előtte. Aztán könnyeden sietett tovább kettesével véve a lépcsőfokokat. Utána akart eredni. A fordulótól ő is kettesével bongott lefelé.
Az iskola előtt dohányoztak együtt, hosszú haját igazgatta, és azt hitte, hogy már egy szinten van vele.
Házibuli a Szív utcában. A gangon dohányzom.  A lépcsőház ajtajában megjelenik Domonkos, elegáns testén még látszik a lendület, mellyel az utolsó két lépcsőfokot lépte át. Észrevétlenül mosoly kerül az arcomra. Elpöckölöm a csikket, le az udvarra, addigra mellém ér, önkéntelenül nyújtjuk egymás felé kezeinket. Megöleljük egymást. Életem egyetlen igazán őszinte baráti ölelése. De csak egy epizód volt.
És most itt ülök Velencén, a Domonkosnál.
Az emlékek pedig folytatják körforgásukat.  Agyam jobbjából a szememen keresztül a tűzbe, amely megtisztítván nyugodt fényeivel a lábamra vetíti őket, meztelen bőrömön felitattatnak, és áramolnak felfelé agyam bal féltekéjébe, egész testemen keresztül, hogy minden porcikám megértse őket, s hogy aztán majd ismét érzésekké válva visszacsússzanak a jobb oldalra.
Megérkeztem, folyt a szó mindenféléről. Aztán megraktuk a tüzet, és köré ültünk. Megmerítkeztünk egymásban. Mindketten ismertük magunkat, és azt akartuk, hogy a másik is megismerjen. Megismertük egymást. Egymásban voltunk. Csak a felszínen, de egymásban. Mélyebbre nem is akartunk menni. Az veszélyes, fáradtságos és nehéz. Nem a kettősünknek való. Nekünk jó volt így. Könnyű volt, könnyed és kellemes.
Persze közben tudtam, hogy van egy másik, aki a homályba húzódik, aki nem ugrik olyan bátran a tűzbe, mint a többiek.  És tudtam, hogy benne is van egy másik. De csak tudtam.
Aztán hirtelen elvesztette az egyensúlyát a székem, és hátraesett, vele én is. Nem álltam fel. Tiszta lelkemből kieresztettem hangomat, és énekeltem. Élveztem, ahogy a dallamhoz alkalmazkodó levegővételeimtől leplezetlenül hullámzik hasam és mellkasom a zene ritmusára. Felszabadultan.

Domonkos, ha lány lennél, szerelmes lennék beléd.

Igen, azért jó volt.
Két nap volt ez az élet ott.
Élet volt, emberek jöttek mentek.
Igen, és persze csomót fürödtünk, meg ökörködtünk a tóban, néztük a jó csajokat, meg lángost ettünk a büfében. Ja, és kurva jókat rájdoltam a kocsival a murvás utakon, csináltam egy kis port az öregasszonyok orra alá. Tudod, ilyenkor még a vásárlásnak is fílingje van. Amikor állsz a polc előtt a Sparban, és azt számolgatod, hogy hány, meg hogy milyen sört vegyél, ki kell találni, hogy bogrács legyen vagy szalonna, meg ilyesmik. Végül mindkettő volt. Na meg persze sörből is lecsúszott pár doboz. A legkircsóbb az volt, hogy egy csónakot megtöltöttünk vízzel, és volt egy saját jakuzzink. Beleültünk, sakkoztunk, marha nagy meccsek voltak, és villába tűzve (hogy ne legyen vizes a kezünktől) szívtuk a füvet. És az esték. Persze, az esték.  A lényeg. Ültünk a tűz körül, dumáltunk meg hülyéskedtünk. A zene meg persze végig ment. Max hangerőn, a szomszédokat magasról leszartuk. Volt egy kis pálinkánk is.
Szóval jó volt.
Igazi nyári, vidéki kiruccanás. Pia, strand, cigi, csajok.
Tábortűz, bogrács, póker, meg minden.

Három ember ül az asztalnál, a tűz már elaludt, elemlámpával világítanak.
Ülnek, és hallgatják a zenét. Magyar népzene jazzesen, bluesosan feldolgozva.
Miért van az, hogy az európai népdaloknak ilyen hullámos dallamuk van? És mutatja a kezével, fel, le, fel, le. Jé, tényleg így van, ez tök érdekes. Ja, ez az európai népdalok sajátossága. De miért? Nem tudom.
Aztán ülnek tovább.

Szalonnát sütünk, eszek, aztán rendezkedek, pakolok, a többiek esznek, szólnak egy-egy szót, cigiznek, én is rágyújtok, van, aki már alszik, a Domonkos meg telefonál.
Órákon át. Egyszer itt, másszor ott parázslik fel cigarettája a sötét kertben.
Mert ő egy ember.
Pesten összedőlt a világ, három embernek mentettem meg az életét. Mondja azzal az aktív közönnyel, ami nála mindig jót jelent. Mert hogy még egy negyedik embernek is megmentette az életét.

Ülök egy asztalnál, ahol senkinek nincs célja. Csak nekem. És nem tudom, hogyan tudnak élni ezek az emberek.

Az utolsó napon jöttek meg ők négyen, hallottam, ahogy a sportkipifogó vagány hangja megállt a ház előtt. És látom, ahogy kiszállnak a sötétített üvegek mögül, és lazán megigazítják a divatos cuccaikat.
Behozták maguk. Pont akkora távolságra egymástól, hogy az jól nézzen ki. Mi meg ott ülünk a csónakunkban, sakkozunk, és hirtelen minden olyan furcsa lesz.
Látszik rajtuk, hogy nagyon élnek.
Hogy már nem. A hasukon látszik.
Dumáltunk persze. Pár szót. Bedobták a kajájukat meg a piájukat a hűtőbe, és mindenki rágyújtott egy cigire. Előkerült a Domi is. Valaki a cd-k felé szaglászott. Mi sakkoztunk tovább, ők meg kurblizták a szavakat.
- Ki hallgat drum&bass-t? – kérdezte az egyikük, a legjasszosabb.
- Én – mondta a Domi.
- Nagyon helyes – ezt azt hiszem valamelyik másik mondta rá. És akkor folyt a szó köztük drum&bass-ről.
Én meg a sakk által engedett szünetekben néztem a Domit. Meg néztem a lábamat, amint a víz megtöri, elhomályosítja a vonalait. Ott volt az a másik. Éreztem.

Vélem, ártatlan(n) a világ, vagyok ha
véle, őt, e lányt szeretem mi’denki
közt leginkább, élek, ugy érzek akkor,
   szép e világ így.

Én bent pakolok, szedegetem össze a cuccaimat, ők kint beszélgetnek az asztalnál. A Domi viszi a szót.
Az egyetlen bajom a WOW-val, hogy több külön szerver van. Ezért csak néhány ezer emberrel játszhatok egyszerre. A second life-nál például meg tudták oldani, hogy harmincezer ember egy helyen lehessen fenn.
A second life? Az egy olyan hely… program…, ahol gyakorlatilag bárki lehetsz. Én még nem mertem kipróbálni, mert tuti, hogy rákattannék. A WOW-ot is csomószor csak azért hagyom abba, mert karbantartják a szervert.  És a second life azért egy fokkal durvább.
Ja, persze, bárki. Ti például kik lennétek?
Senki, vágtam rá magamban bent. Elgondoltam, és tényleg úgy találtam, hogy senki más nem lennék. Büszke voltam magamra. Hogy nekem sehova nem kell elmenekülnöm ebből a világból. Ha én hazamegyek, nem ülök le rögtön a gép elé, hogy egy WOW-karakteremmel végigharcoljam a világot.
Hanem mondjuk kiverem a farkam.
Vagy leveszek egy jó könyvet a polcról.

Ember vagyok? Igazán? Nem hiszem.

A szeme! Gyönyörű kék, szép az íve. És az, hogy a szempillái soha nem kócosak, mindent elmond róla, az eleganciájáról. A vonaton láttam ezt.
Amikor először levette a pólóját, azért megdobbant a szívem.
Este van, már túl vagyunk mindenen. Az éneklésen, a tűzön, a beszélgetésen. Elnyomtuk már a lámpában az utolsó, esti ciginket, és most fekszünk az ágyban. Én háton, ő a fal felé fordulva. Átnézek rá, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne megsimogatni.
Amikor valami faszságról beszélt, akkor láttam meg az arcán a világ ártatlanságát.

Ki ez az ember? Ismeri magát, és semmit nem tesz maga ellen.

Drága barátom Pestről, mondd meg, hát ahelyett, hogy
 mentem volna fel én, s életnek veled ott
nagy-nagy dolgairól jól és tartalmasan akkor
 jót mi beszélgettünk volna és élvezetünk
is lett volna, de jaj, választám én a Velencét.
 Megbántam, s kérlek szépen, drága barát
Földják Vince iránt te ezért haragot sose érezz.

El innen, de téged szeretlek! Nem, soha nem leszünk barátok. Te annyira tudsz élni! Nincs szükséged semmi másra. Nekem van. És nem tudom elviselni a te semmidet. Nekem nem megy. Elméletben irigyellek. De gyakorlatban… Szóval igazából sajnállak.

 Hidd el, még egyszer dönteni kell ha nekem
ebben, nem habozok majd, választom Domit ismét.
 Oly bonyolult véled, minden o(ly) könnyü vele.

Játszom, alszom én vele, írok, élünk,
ó mi szép is Dömsödön eggyüt élni,
jól tudom, nem kell az az élet, ez kell;
   Vissza a lányhoz.

futott(ak) még…

Morgan

---

Fekete Pohár

Pihen csinos kis asztalán,
Ő egymaga és senki más.
Alatta vörös abrosza,
Vére lefolyik a padlóra.

Sugárzik a kehely sötétsége,
Ki hozzáér, abból mindent elvesz.
Kiszívja az életét,
Elsorvaszt pokoli kegyelme,
Porrá zúzza szíved.

Vörösen izzó drága kövei,
Átlátnak élőn-holtan,
Csontig hatolnak benned,
Te leszel a díszes áldozat.

Lépj közelebb gyenge ember,
Hiú vagy s gyáva,
Torkold le az életet,
Szúrd át szuronnyal szíved.

Ha már nehéz a zsák,
Eldobnád vágyad,
Nem kívánod a boldogságot,
Ereszd el léted zsinórját.

Jer, keserűség pohara!
Felnyitlak a Tiszteletére,
Iszom ma nevére,
S rád te drága szer.

Felhajtalak bizakodva.
Lassan ér utol a nyugalom,
Lelke megbékél mától örökre,
A méreg szétszóródik a testben.

Beitta magát a legcsekélyebb helyre,
Egyre gyenge- elnehezül,
Elakad a lélegzete,
Lelke az utolsókat remegi.

S lőn, sötétség támad,
A fény kialudt,
Egy pillanat volt az egész,
Mégis órák érzetét szenvedte el.