Számunk szerzői:

Hanga
Bencze Attila
Szigeti Julianna
Egry Artúr
Bagi Zita
Pocsai Zsol

Hanga

---

 

fény

tűszúrásnyi résen ömlött a fény a szádra
sötét szobában tűznyaláb simult az ágyra
úgy gondoltad hogy magányodban most senki sincsen
de megsimított reszkető ujjával az isten

Bencze Attila

---

Szívdobbanások

Dobban
kiabál
szívem
idevár
ide a fákhoz
hűsítő forráshoz
ide a tetőre
diófák ölére
édesként
mézesként
csábító zeneként
forrásnak vizeként
egy éber álomként
dobbanás
kiabál
aztán pszt
aztán csend
s a forrás lent
megcsörren
megzörren
-a levél-
megdöbben
megdobban
-a szív-
a szegény
megigéz
megidéz
egy érzés,
egy kérdés
álmodok?
Vágyhatok?
Csábító öledre
lehajtva
ledőlve
fejem mint
pernye a mezőben
moccan
ordít
koppan
kihull
széthull
a szívem
és érzem
nincs más
csak még egy
   dobbanás.

farmer

Hirtelen a röpteremre lépett,
egy kívánatos alakzattömeg.
A testem vágyta a feszes étket
tisztára nyalni, és kefélni meg.

Bőrömre húzni, s új árcédulát
akartam az öltözőajtón túl,
csípőjére akasztani. De hát,
rángatták kéjjel, büszkén és vadul.

A száj cipzárja oly szépen ívelt
formája, hívta altéri vágyam
hogy a kívánságtól éppen megtelt,
duzzadt nemiségem belehányjam

Állt előttem az anyag-tulajdon,
formás ívű csípő s fenék tömeg.
S lábai között a gondolatom:
- a comb és a láb. Mily Isteniek.
Tetőtől talpig szépséghiányban,
az időt a testem szenvedte meg.
A szem látott s könnyes hályogában
rémlett, ahogy kéjesen megremeg...

Szigeti Julianna

---

Válasz M-nek

Hogy mit mondhatnék most neked,
kérdeztem akkor, és a válasz
egyszerű volt, mint a futóhomok;
nem tudom.
Te vagy az én közhelyem.
De hallgatok, mi mást ilyenkor,
mert az éjszakák lassan hosszabbodnak,
és nekem nincs hova kiírnom magamból téged.
Ilyen szobákba képzellek; végig hatalmas üvegablakok,
fehér függöny, odakint halk tenger. Áthatol a fény,
csak nézem torzított képedet és keresem a még
ittlévő fájdalmat bennem, amit önmagadból adtál.
A szél lengeti a függönyöket, ahogy álmomban te
hintáztattál a térdeden, hogy megnyugtass, de ez
egy másmilyen ringatás, inkább átölelem magam hogy ne fázzak,
-még ezt se mertem neked akkor bevallani.
Látom, ahogy morzsolja a tenger a szemetet;
-halász a hálóját, te a parton sétálsz, lábad
félkész nyomot hagy a meztelen homokban,
ahogy te bennem akkor, és végre megértem,
hogy maradt el a két lábnyom egymástól; mert tudom,
mire odaérnék, az egyik nyomot már rég elmosta volna a víz.

 
Egry Artúr

---

pancreas teszi a dolgát

szököm én már bogokat húz
vénám csipkéin az idő
ahogy horgolt ágyterítőn
szobába-szabadult macska
kék-sápadt bőrrajzolatok
maori minták tetovált
mitikus verssoraiban
nincsen semmi szelídség

átszököm én már felbomlik
lassan a test ionokra
vizes oldat a szelídség
simogatásodat érzem
ahogy kezemhez érhet
zavarba ejtő gondolatod
úgy hever bennem a vers is
mint parázs ha vízbe vetik

nem szököm én hova szöknék
nem múlik el az örök lét
nem szárad ki a semmi ága
nem várnak sehol hiába
pancreas teszi a dolgát
ha hagyod ha nem
múló időd visszafognád
nagy csontos ló legel odabenn

Bagi Zita

---

Ha vendégem lennél egy kávéra

Ha egyszer megtehetném, hogy azzal találkozzak, akivel csak szeretnék, biztosan téged választanálak. Ugyan nem tudom elképzelni, hogy együtt ülünk egy jólfűtött kávézóban, mint két régi jó barát, akik mosolyogva idézik fel az együtt eltöltött hosszú idő legkellemesebb emlékeit, de mindenképpen érdekes beszélgetés lenne. Úgy gondolnék rád, mint egy régóta ismert valakire, akit tulajdonképpen lehetetlen kiismerni, aki talán egy kicsit még ellenszenvesnek is tűnik. De megkockáztatnám, hogy néhány értékes információmorzsa fejében elcsevegjek vele egy kávé mellett, hátha pár lépéssel előrébb juthatnék a századok óta tartó kesze-kusza harcunk csatamezején.
A belváros főterén álló szobornál találkoznánk, mint ahogy a divatos fiatalok is - elvégre te örökifjú vagy, bár én meg csak egy elveszett kamasz. Azt hinném, hogy rózsaszínű kabátodról egyből megtalálnálak, és különben is, téged már számtalanszor leírtak, s azt gondolná az ember, pontosan ismeri minden rezdülésed. De gondolom, tévednék, hisz pont a te fajtád olyan, hogy lehetetlen észrevenni, ha éppen várjuk. Majd végül rám köszönnél, mikor meglátnál, hogy elmélázva nézem a szürke felhőket, amik egyébként egészen kedvemre valóak lennének. Biztos, hogy nem mutatkoznánk be egymásnak, mert már ismerlek valamennyire, te engem pedig még jobban. Bár igaz, a közelmúltban egyetlen egyszer sodort feléd az élet, akkor is csak egy-két szót válthattunk, de régebben sokat örültem és szenvedtem miattad. Fejemmel naponta biccentettem neked köszönésképp.
Miután túlesnénk a kötelező „Hogy vagy?” kérdéskörön, elmennénk egy romantikus kis kávézóba, amelyek közül ugyan néhány kifejezetten taszít engem, de te odavagy értük. Még az idáig tartó hosszú, hideg sétától se hervadna le arcodról rózsás mosolyod. Ragaszkodnál hozzá, hogy egy hátsó, eldugott asztalkához telepedjünk le, majd némi unszolás hatására beleegyeznék. Én egy cappucinót, te pedig egy tejszínes, túlcukrozott kávét rendelnél. Szereted, ha valami egyszerre keserű és édes. Némi szemforgatás és fintor után rábólintanék, hogy ezúttal a vendégem vagy, de akkor se értenék egyet azon állításoddal, hogy te ezt még meg is érdemelnéd, mert sokat köszönhetek neked. Élesen visszavágnék, hogy ez egyáltalán nem igaz, és már megint kezdesz túllőni a célon, mint ahogy azt általában tetted eddig is.
Majd elkezdenénk beszélgetni. Hogy dicsekedj, s hiúságodat szolgáld, biztosan elmesélnél pár történetet, hogy hogyan tettél mély benyomást az utóbbi időszak pár legbefolyásosabb emberére is. Aztán idéznél néhány költeményt, amelyeket mostanában írtak rólad. Ez a kis bevezető kétségkívül sokáig tartana, hisz már mondtam, évszázadok teltek el azóta, hogy komolyan, huzamosabb ideig tartottuk volna a kapcsolatot. Ezután rögtön kérdőre vonnálak, hogy ha egyszer nem vagy mindig velem, akkor miért kísértesz, miért vagy ott minden mögött, miért nem hagysz nyugtot nekem? Miért késztetsz arra, hogy szüntelen rád gondoljak? Egyáltalán miért létezel még mindig, és így tovább. Hangtalanul nevetve néznél rám, s csóválnád a fejed. Ujjaddal intve mókásan megfenyegetnél, hogy egyszer úgyis rám kerül a sor, és akkor nem lesz menekvésem. Erre persze megint replikáznék, majd így menne tovább a beszélgetés órák hosszat...
Miután elegem lenne belőled, elhagynánk a kávézót. Közben rosszallóan nézném, ahogy véletlennek álcázva öntenéd ki kávédat a fehér terítőre, sűrű bocsánatkérések közepette. Erre megállapítanám, hogy javíthatatlan vagy, mert még mindig nagyon szereted mindenhol otthagyni a nyomodat, még ott is, ahol az egyébként felesleges lenne.
Kicsit még sétálgatnánk a hidegben, de te nem fáznál, mondván, szíved belülről melegít. Végül elköszönnénk egymástól, én jobbra, te balra mennél, mint ahogy az már megszokott lenne. De mégis visszanéznék rád még egyszer, hogy lássam, ahogy alakod eltűnne a naplementében. Mert szereted a naplementét, és azok is szeretik, akik téged szeretnek. Csak pislognék egyet, és máris Köddé lennél. Érezni lehetne, ahogy feloldódnál, ahogy újra légiessé válnál, amilyen valóban vagy. Átitatnád a Földet, visszaköltözve az emberek szívébe.
Hitetlenkedve húzódna szám zavart félmosolyra, hogy te voltál a vendégem egy kávéra, maga a Szerelem.

Pocsai Zsolt

---

Rövid történet Bauerről

A fickót Bauernek hívták. A törzshelyéül szolgáló kocsmába igyekezett, a Nagy Ivóba. Mikor belépett az ajtón nagy üresség fogadta. Fred, a pultos ott volt a helyén, mint mindig, és még egy idegen, fehér inges férfit is látott, de senki mást. Megnézte az óráját, és az kilenc órát mutatott, a szokásos esti kocsmalátogatási időpontot. Beljebb lépett és nyomban kérdőre vonta Fredet.
- Hé Fred! Itt meg mi történt? Hol vannak a többiek?
A pultos rosszallóan nézett rá. Legszívesebben azonnal kihajította volna innen.
- Halkabban Bauer, nem kell ordítani! A többiek elmentek, jobb ha te is elmész most. Holnap újra itt lesz mindenki.
Bauer nem értette a dolgot. Egy percig csak állt és nézték egymást a csapossal. Végül úgy döntött, ha már eljött iszik egy sört, aztán ha nem jön senki, hazamegy.
- Iszok egy sört, hátha beugranak még.
A pultos szemei szinte lángokat köptek, most valóban szívesen agyonlőtte volna Bauert, addig csak eljátszott a gondolattal.
- Mondtam, hogy ma nem jön senki. És neked is azt tanácsolom, hogy menj el. – mondta Fred önuralmát próbára téve.
Bauer nem hagyta, hogy eltántorítsák döntésétől. Makacs volt a végtelenségig.
- Azért egy sört megihatok nem!? Csak megiszom és már megyek is.
A pultos égnek emelte a fejét, elmormogott magában egy „ostoba seggfej”-et és kimérte a sört. Bauer úgy szorította korsóját, mint győzelmének trófeáját, és mint a sértődött ember, aki senkit nem akar látni, elhúzódott a kocsma legsötétebb sarkába, ahonnan még az orra sem látszott ki. Pár perccel később ajtónyitás hangzott. Bauer csalódottan vetette vissza magát a sötétbe, mert egy idegen jött be. Az idegen, kalapban, sötét zakóban, fejével biccentett a pultosnak, aki ugyanazzal a mozdulattal viszonozta. Bauer figyelemmel kísérte az eseményeket, Fred nem nézett rá, úgy tett mintha ott se lenne. A kalapos úr helyet foglalt a fehér inges idegennel szemben. Bauer megemelte a torka felé korsóját, amikor hangos pisztolylövés csattant el a kocsmán belül. Bauer ijedtében kiköpte a sört, a korsót pedig a földre ejtette, ami hangos csörömpölés kíséretében széttört. Felugrott és észrevette a fehér inges idegent a földön, holtan elterülve. A kalapos úr miután meglátta Bauert, rémülten belemarkolt fegyverébe és fejével Bauer felé böködve, némán kérdőre vonta Fredet. Az gondolkodott egy kicsit, majd lassan megcsóválta a fejét. Bauer kővé alakulva várta mi fog történni. A kalapos jól megnézte magának a tekintélyes sörhassal rendelkező, puffadt arcú Bauert, aki már erősen kopaszodott és a feje tetején lévő kósza hajszálak akkor viccesen az égnek meredtek. Eltette a fegyvert az idegen és kisétált. Fred utána hátrament egy felmosóért. Visszajött és először a kiömlött sört mosta fel a padlóról, majd összeszedegette az üvegszilánkokat.
- Most már elmehetsz. – mondta Fred Bauernek, aki még mindig nem mozdult.
- Mi volt ez? – nyögte ki Bauer.
Fred nem válaszolt, folytatta a takarítást.
- Ne törődj semmivel, menj haza. – mondta Fred később.
Bauer megindult, szó nélkül kinyitotta az ajtót, de Fred még utánaszólt.
- Hé Bauer! Nem láttál semmit, ugye!?
Bauer szemei elkerekedtek, nem tudta mit mondjon, így megrázta a fejét, úgy mint aki nem értette mi volt a kérdés. Fred nem szólt többet. Bauer megfordult és elindult haza.
Másnap Bauer megemésztette a történteket. Rájött, hogy aljas és közönséges bűncselekmény történt, aminek ő a szemtanúja volt. Ennyivel le is zárta az ügyet, azzal a kellemes utóízzel, hogy lesz mit mesélni a cimboráknak este. Így is indult neki, kilenckor betoppant a Nagy Ivóba, mindenki a helyén volt, így az öröm és a megkönnyebbülés húsos vigyorként ült ki az arcára.
- Mizújs Fred!? – lépett a pulthoz Bauer.
- Hogy s mint, Bauer? – kérdezte a pultos, miközben már töltötte is a sört neki.
Bauer cinkos vigyorral méregette Fredet, aki nem adta jelét a tegnap este történteknek, csupán annyi változást vett észre rajta, hogy a szokásosnál többet néz rá, jobban figyeli őt, hátha megtud valamit a tekintetéből és a vonásaiból.
- Szevasz Bauer! – zendült fel hirtelen a hang Bauer füle mellett és egy nagy tenyér csattant a vállán.
- Tom! – fordult haverjához.
A csapos kitöltötte a másik korsó sört is. Bauer nyomban felvette a bizalmas-beszélgetés pózt, hogy megkezdje történetét a tegnap estéről. De amikor találkozott Fred tekintetével és levonta belőle, hogy veszélyes úton jár, úgy döntött inkább leülteti Tomot egy asztalhoz, rejtve Fred szemétől és fülétől, ott majd nyugodtan mesélhet. Úgy is történt, de alighogy belekezdett, még a kalapos fickó megérkezéséig se jutott el, Tom hirtelen közbevágott.
- Hé… ő… figyelj csak, nekem most mennem kell! Bocs, de most tényleg… - makogta és felállt az asztaltól.
- Máris? Csak most jöttél?
- Bocs, öregem, majd máskor elmeséled. – és azzal kiviharzott a kocsmából.
Mindegy, gondolta Bauer. Szétnézett, meglátott egy másik ismerős társulatot és leült oda. Kicsit kelletlenül fogadták jövetelét, ezért Bauer türelmesen megvárta míg a szokásos sztorik abbamaradnak és ő előrukkolhat tegnap esti kalandjával. Beletelt pár korsó sörbe, de végül sorra kerülhetett. Lassan kezdett bele, nem akarta elhamarkodni, minden szót alaposan megrágott mielőtt kimondta volna. Annyira rákoncentrált a jó előadásra, hogy a körülötte ülők erőteljesen fehéredő arcát észre sem vette.
- Te beültél ide tegnap este? – nyögte ki az egyik, amivel sikerült megakasztani Bauert.
- Miért ne ültem volna? – kérdezte Bauer, mint aki valóban nem is látott semmit.
- Láttál is valamit? – kérdezte egy másik fickó.
- Igen, ezt akarom elmesélni!
Az asztalnál ülők összenéztek.
- Mivan fiúk? Ti is láttátok?
- Fred nem mondta, hogy húzz el onnan?
- De hát ki gondolta volna? Egy sört csak meg lehet inni nem?
- Na jó, hagyjuk, beszéljünk másról. És Bauer! Te is hagyjad. Ne törődj vele, mintha meg se történt volna, oké?
- Most mitől vagytok úgy betojva?
- Ostoba vagy, fogd be!
Bauer arca kipirosodott a méregtől, de nem volt ideje visszavágni mert egy kéz hátulról megfogta a vállát. Bauer hátrafordult.
- Schnell őrmester vagyok. Müller nyomozó kint várja. Beszélhetnénk önnel? – mondta a rendőr, aki Bauer mögött állt.
Bauer majdnem hanyattesett a székével.
- P-persze.
Kimentek a kocsma elé, a nyomozó kint állt, kezet nyújtott Bauernek.
- Müller nyomozó.
- Üdvözlöm, Bauer vagyok.
- Mondja, olvasta a híreket?
- Nem, még nem.
- Tegnap este megöltek egy embert ebben a kocsmában.
- I-i-igen?
- Maga nem is tud róla?
- Hát… én… izé…
- Egy szemtanú szerint maga tegnap este bennt volt a kocsmában kilenc és fél tíz között, pont a gyilkosság időpontjában.
- Ja, igen… tényleg. Már emlékszem.
- Tehát jelen volt a gyilkosság időpontjában?
- Jelen… igen, jelen voltam.
- Látta a gyilkosságot?
- Láttam.
- Fogyasztott előtte alkoholt?
- Csak akkor, és csak egy korsó sört.
- Látta az elkövető arcát?
- Azt hiszem… talán.
- Rendben. Maradjon a városban, ne menjen sehova, itt a számom, ha valami van hívjon. Pár napon belül felhívjuk önt, bejön a kapitányságra és mi felvesszük a vallomását, rendben van ez így önnek?
- P-persze, rendben.
- Akkor viszlát.
- Viszlát.
Kezet fogtak és a két rendőr felszívódott. Bauer egyedül maradt az utcán, kérdéseivel, félelmeivel, értetlenségével együtt. Úgy döntött mára neki ennyi elég is lesz, inkább hazamegy.
Bauert a tömbházhoz érve újabb meglepetés várta. Három kalapos, kabátos férfi állt az ajtaja előtt. Pontosan úgy néztek ki, mint amilyet Bauer látott a kocsmában, csak most három volt belőle. Rögtön a szívéhez kapott és érezte amint majd kiugrik a helyéről. Arra gondolt, hogy most őt is agyonlövik itt az utcán. Megtapogatta a zsebét és érezte a nyomozó által adott keménypapírt, amin a telefonszáma volt. De ettől nem nyugodott meg, telefonja nem volt, csak a lakásán, és rövidesen arra is rájött, hogy hiába várja a két rendőr váratlan felbukkanását és segítségére sietését. Mit tegyen? Fusson el? Elképzelte a jelenetet, de valahogy nem tetszett neki. Talán az a fekete autó zavarta, amivel alighanem a rá váró fickók jöttek. Ha elfutna, pillanatok alatt utolérnék. Nem maradt sokkal több választása, mint menni tovább a ki tudja milyen sors felé. Közben meglátott pár járókelőt az utcán, ami egy kis reményt adott neki és enyhített a biztos halál gondolatán, mondván: csak nem fognak itt mindenki előtt lelőni!? Aztán mielőtt tovább töprenghetett volna a problémán egyszercsak odaért a három férfihoz. Azok nyomban körülállták és az egyik közölte vele, hogy velük kell mennie. Mostmár az utolsó reménye is elszállt. Beüllt az autóba, mi mást tehetett volna? Nem mentek messzire Bauernek mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Azt hitte, hogy átvitték őt a szomszédos államba. Végre kiszálltak, Bauert kirángatták az autóból be az egyik épületbe. Közben többszörösen keresztet vetett magában, sőt egy imát is felerőltetett emlékezetéből. A sok cibálás után egy székben találta magát, szemben vele egy idősebb, lenyalt hajú, rosszarcú fickó ült, két oldalán egy-egy keménykötésű testőrrel.
- Maga Bauer, igaz? – kérdezte az idősebb fickó, aki alighanem a főnök lehetett, legalábbis Bauer ezt gondolta. - Az én nevem Vincenzo Cicci.
- Ö-örvendek. – nyögte Bauer, de nem volt biztos benne, hogy ez ide illő, így inkább félhangosan mondta.
Cicci elnevette magát.
- Ne haragudjon, amiért ide hozattam önt. – kezdte Cicci. – Biztosan sok dolga akad, nekem is sok a dolgom, így ne is raboljuk egymás idejét feleslegesen. Maga, mondjuk ki, rossz helyen volt rossz időben. Olyasmit látott, amit nem kellett volna. De semmi baj, hisz nem tehet róla, hogy épp arra járt és hogy épp nekünk is ott volt dolgunk, nem igaz? – mondta, nevetett és rágyújtott egy cigarettára. Megkínálta Bauert is.
- Nem, köszönöm, nem dohányzom. – utasította vissza Bauer.
- Hmm… Helyes! Tudja én annyit szívok, hogy az orvosom szerint már egy évem sincs hátra és kinyiffanok. De hát miért kellene az embernek mindenáron természetes halállal halnia, nem igaz? – erre nem csak Cicci nevetett hanem Bauer kivételével mindenki a szobában. Bauer valami miatt ezt a megjegyzést célzásnak vette és a verejték hirtelen elöntötte a homlokát.
- Na térjünk a tárgyra. – kezdte megint Cicci. – Szeretném ha nagyon őszinte lenne hozzánk, mert mi csak az őszinte embereket kedveljük, érti? Nos, tudomásunk van róla, hogy önt felkereste a rendőrség és elbeszélgettek magával. Tudni szeretném mit kérdeztek öntől, Bauer?
- A tegnap estéről kérdeztek.
- Bővebben?
Bauernek a szemébe folyt az izzadság, de nem mert megmozdulni, így mulatságos módon fél szemét lecsukva beszélt tovább.
- Azt kérdezték láttam-e a gyilkosságot.
- Valami baja van Bauer?
Gyorsan kinyitotta a szemét, de az izzadság iritálásának hatására könnyezni kezdett.
- Nincs.
- Maga sír, Bauer?
- Nem uram.
- Folytassa.
- Ő…
- Mit mondott a nyomozónak?
- N-nem láttam s-semmit.
- Ezt mondta neki?
- I-i-igen.
- Tehát hallgatott az esetről?
- I-i-igen.
- Bízhatunk magában, Bauer?
- P-p-persze.
Cicci elhalgatott, némán figyelte Bauert pár percig, aki közben azon munkálkodott, hogy megállítsa idegességétől való remegését.
- Rendben van Bauer! – szólalt fel Cicci. –  Nyugodjon meg. Nekem ennyi elég is. Most már elmehet. De remélem tudja, hogy erről a beszélgetésről nem tud!
- N-n-nem tudok.
- Rendben, kísérjétek ki.
Bauert felállították a székről és a két testőr kiterelte az utcára, majd ugyanúgy, mint a rendőrök, ők is felszívódtak az épületben. Ismét magára maradt minden kétségével és zaklatottságával. Legalább még él, gondolta. Megtapogatta a zsebeit, előkotorta a pénztárcáját és megszámolta mennyi pénz van benne. Nem tudta hogyan tovább, csak annyit, hogy haza akar menni. Annyira kusza volt az elméje, hogy három óránál előbbre képtelen volt gondolkodni. Leintett egy taxit és hazafuvaroztatta magát.
Következő nap Bauer megemésztette a történteket. Úgy érezte megmenekült a halál torkából és most újra lehetősége van élni. Ezentúl jobban fog vigyázni értékes életére és megtanulta, hogy ha azt mondják fogja be a száját, akkor ő befogja. Háromnegyed kilenckor óvatosan kilépett az ajtón, sőt inkább ki lesett az ajtón s csak azután merészkedett ki az utcára teljes testfelületével. Olyannyira buzgón vetette bele magát új, óvatos életébe, hogy képes volt ötszáz méteres kerülőt tenni csakhogy a zebrán kelhessen át. Persze a kocsmai életről nem mondott le, de hát miért is mondjon, gondolta, mi lehet abban a veszélyes? Mindenesetre azt makacsul eltökélte, hogy ha üres lesz a kocsma ő elkerüli. De a Nagy Ivó nem volt üres. Belépve mégis azt látta, hogy egy ismerőse sincs bent, csak Fred, a csapos. Nem baj, megissza a kötelezőt és hazamegy.
- Mizújs Fred? – köszönt Bauer és a csapos már töltötte is a korsó sört.
- Hogy s mint, Bauer?
Bauer némán belebukott a sörébe, aztán tovább hallgatott.
- Ma igen szótlan vagy, Bauer.
- Hol vannak a többiek?
Fred megvonta a vállát. Bauer is úgy érezte most a kevesebb is több, úgyhogy nem szólt. Legurította a maradékot, fizetett, majd megindult az ajtó felé.
- Bauer! – szólt utána Fred.
Az ajtóban megfordult a sörhasú, kopaszodó, puffadt képű férfi.
- Ne törődj vele. – mondta Fred. – Mintha meg se történt volna.
Bauer nem igazán értette most hogy jön ez ide, de ahogy Fred tanácsolta, nem foglalkozott vele, kilépett az ajtón és elindult hazafelé. A kocsma előtt nem vártak rá rendőrök; a ház ajtajánál nem álldogáltak kalapos férfiak; minden elsimult, ahogy idővel a vízfelszín is megnyukszik, vagy a felkavart iszap is leülepszik. Felcammogott a lépcsőn és belépett a lakásba, ahol már biztonságban érezte magát. Leheveredett a kanapéra, bekapcsolta a tévét, nyomkodta a távirányítót és még el is szenderedett egy kicsit. Körülbelül fél órát aludt, a tévéműsor zaja felébresztette. Álmos tekintettel kapcsolgatta megint a csatornákat, megdörzsölte a szemét, majd hirtelen meglátott valamit, a távirányító kiesett a kezéből ijedtében, utolsó hajszáláig elöntötte a halálfélelem. Egy magas, kabátot és kalapot viselő férfi állt előtte és pisztolyt szegezett rá. Bauer lélegezni is alig bírt, nem hogy megmozdulni, így fekve maradt, várta mi fog történni. A kalapos férfi nem habozott sokáig, két lövést adott le Bauer mellkasára, egyet pedig közelről a fejére, azután távozott.