Bevallom, az összes közül a „szerelem” kulcsszótól tartottam leginkább. Mint kiderült, nem alaptalanul. Rengeteg, széles minőségi skálán elhelyezhető írást kaptunk. Sajnos kevés eredeti gondolatra bukkantunk a sorok között. Ezek leíróinak mégis meglepően jól sikerült kikerülniük a csapdát, vagyis úgy fogalmazni, hogy nincs az az érzésünk: ezt már kb. százezerszer olvastuk ugyanígy, s már elsőre sem igazán tetszett.
Mivel az alábbi írások jó részét fontos és mély érzelmek ihlették, szeretném hangsúlyozni, hogy kategóriákba sorolásuk szubjektív!
Kellemes olvasást és hasonló lelkesedést kívánok a maradék néhány kulcsszavunkhoz is!

Üdvözlettel: Orosz Zoltán

Havi első(k):

Borbély Gabriella
Jenei József Tamás
Nyírfalvi Károly
Bagi Zita
Bányai Tamás

Ígérete(ek):

Borbély Gabriella
Egry Artúr
Fabók Endre
Hanga
Zsombolyay Péter

Futott(ak) még…

Borbély Gabriella
Karpács István
Móritz Mátyás
R. Dittrich Anna
Susán Lóránt
Székács László
Szigeti Julianna

Havi első(k):

Borbély Gabriella

---

Teaház

Emelt,
Öntött,
Kevert,
Megállt,
Nézett,
Beszélt,
Mosolygott,
Ivott,
Csókolt,
Hallgatott,
Ölelt,
Kortyolt,
Meggyilkolt.

 
Jenei József Tamás

---

( - )

arcul csapott meggondolatlan
mozdulat hagy el törékenyen
bilinccsel áztatott ritka hang
tör fel torkomból bábozódás
után sáskává képzellek ki
felfal szerető ölelésben...

( - )

fáradtan hulló kezet mozgatok
s tüdőt páncélból olcsó álmokat
rólad ahogy lassan időt hajtasz
maradásra bírva egy kovácsolt
hangot ajkad gyűrött redőiben

Nyírfalvi Károly

---

Egy fogalomra

             Elindított, kövér kis aranyórát,
                                                   Sylvia Plath

[Ki ne mondd, ne fejtsd meg titkát.]

Kávéscsészéjét gyakran ott hagyja.
Nem szólok, kiviszem, elmosogatom,
elteszem a helyére. Mosolygok.
Fogporomat gyakran elől hagyom.
Nem szól, lezárja, helyére rakja, és
csak mosolyog.

Levelek közt turkálva találom, a
tárgyaknak lelket ő ad, én csak szívet
tudok cserélni az elhalványult
lámpában, vagy nyers erővel elzárni
a csapot, hogy örökre úgy marad, s
ha nincs dolga, elpusztul.

Duzzogva, durcás léptekkel indul,
keserédes minden mozdulata,
fülébe hallgatót dug az utca
közepén, egyetlen lépésre az
elszánt autóktól, és megváltozik
a kép. Akkor hirtelen megfordul,

visszalép, s a záruló ajtóban,
a küszöbön mutatja bal kisujján
az apró sebet. A másik, aki az
ajtóban fogadja kelletlenül,
elétartja bal kisujján a kés
vágta apró sérülést.

[Ki ne mondd, kifakul örökre.]

Bagi Zita

---

Ha vendégem lennél egy kávéra

Ha egyszer megtehetném, hogy azzal találkozzak, akivel csak szeretnék, biztosan téged választanálak. Ugyan nem tudom elképzelni magunkat egy kellemesen befűtött kávézóban ülve, mint két régi jó barát, akik mosolyogva idézik fel az együtt eltöltött hosszú idő legkellemesebb emlékeit, de mindenképpen érdekes beszélgetés lenne. Úgy gondolnék rád, mint egy régóta ismert valakire, akit tulajdonképpen lehetetlen kiismerni, aki talán egy kicsit még ellenszenvesnek is tűnik. De megkockáztatnám, hogy néhány értékes információmorzsa fejében elcsevegjek vele egy kávé mellett, hátha pár lépéssel előrébb juthatnék a századok óta tartó kesze-kusza harcunk csatamezején.
A belváros főterén álló szobornál találkoznánk, éppúgy, mint a mai divatos fiatalok is, - elvégre te örökifjú vagy, én meg csak egy elveszett kamasz. Azt hinném, hogy rózsaszínű kabátodról egyből felismernélek, és különben is, téged már számtalanszor leírtak. No meg, gondolná az ember, pontosan ismerem minden rezdülésed. De szerintem tévednék, hisz pont a te fajtád olyan, hogy lehetetlen észrevenni, ha éppen várjuk. Majd végül rám köszönnél, mikor meglátnál, ahogy elmélázva nézem a szürke felhőket, amik egyébként egészen kedvemre valók. Biztos, hogy nem mutatkoznánk be egymásnak, mert már ismerlek valamennyire, te engem pedig még jobban. Bár igaz, a közelmúltban egyetlen egyszer sodort feléd az élet - akkor is csak egy-két szót válthattunk -, de régebben sokat örültem és szenvedtem miattad. Fejemmel naponta biccentettem neked köszönésképp.
Miután túlesnénk a kötelező „Hogy vagy?” kérdéskörön, elmennénk egy kis romantikus kávézóba, amelyek közül ugyan néhány kifejezetten taszít engem, de te odavagy értük. Még az idáig tartó hosszú, hideg sétától se hervadna le arcodról rózsás mosolyod. Ragaszkodnál hozzá, hogy egy hátsó, eldugott asztalkához telepedjünk le, majd némi unszolás hatására beleegyeznék. Én egy cappucinót, te pedig egy tejszínes, túlcukrozott kávét rendelnél. Szereted, ha valami egyszerre keserű és édes. Némi szemforgatás és fintor után rábólintanék, hogy ezúttal a vendégem vagy. Ám akkor se értenék egyet azon állításoddal, hogy te ezt még meg is érdemelnéd, mert sokat köszönhetek neked. Élesen visszavágnék, hogy ez egyáltalán nem igaz, és már megint kezdesz túllőni a célon, mint ahogy azt általában tetted eddig is.
Majd elkezdenénk beszélgetni. Hogy dicsekedj, s hiúságodat szolgáld, biztosan elmesélnél pár történetet, hogy hogyan tettél mély benyomást az utóbbi időszak pár legbefolyásosabb emberére is. Majd idéznél néhány költeményt, amelyeket mostanában írtak rólad. Ez a kis bevezető kétségkívül sokáig tartana, hisz már mondtam, évszázadok teltek el azóta, hogy komolyan, huzamosabb ideig tartottuk volna a kapcsolatot. Ezután rögtön letámadnálak, kérdőre vonnálak, hogy ha egyszer nem vagy mindig velem, akkor miért kísértesz, miért vagy ott minden mögött, miért nem hagysz nyugtot nekem, miért késztetsz arra, hogy szüntelen rád gondoljak, egyáltalán miért létezel még mindig, és így tovább… Hangtalanul nevetve néznél rám, s csóválnád fejed. Ujjaddal intve mókásan megfenyegetnél, hogy egyszer úgyis rám kerül a sor, és akkor nem lesz menekvésem. Erre persze megint replikáznék, s így menne tovább a beszélgetés órák hosszat...
Majd miután elegem lenne belőled, elhagynánk a kávézót, és közben rosszallóan nézném, ahogy véletlennek álcázva öntenéd ki kávédat a fehér terítőre, sűrű bocsánatkérések közepette. Erre megállapítanám, hogy javíthatatlan vagy, mert még mindig nagyon szereted mindenhol otthagyni a nyomodat, még ott is, ahol az egyébként felesleges lenne.
Kicsit még sétálgatnánk a hidegben, de te nem fáznál, mondván, szíved belülről melegít.
Végül elköszönnénk egymástól, én jobbra, te balra mennél, mint ahogy az már megszokott. De mégis visszanéznék rád még egyszer, hogy lássam, ahogy alakod eltűnik a naplementében, mert szereted a naplementét, és azok is szeretik, akik téged szeretnek. Csak pislognék egyet, és máris köddé oszlanál, érezni lehetne, ahogy feloldódnál, ahogy újra légiessé válnál, amilyen valóban vagy. Átitatnád a Földet, visszaköltözve az emberek szívébe.
Hitetlenkedve húzódna szám zavart félmosolyra, hogy te voltál a vendégem egy kávéra, maga a Szerelem…

Bányai Tamás

---

Ingyen szerelem

 Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.
 Amorium a Via Grappián található szórakoztató kombinát volt, ahol rabszolgalányok mellett, Illyriából hozatott hárfaművészek, szerecsen kuruzslók, görög borok és luculluszi lakomák várták a vendégeket. És persze maga Calmarius, aki a boltív alatt fogadta előzékenyen minden látogatóját. Volt ebben némi számítás, lévén, hogy minden kliens más és más anyagi háttérrel rendelkezett, s ennélfogva különböző igényekkel lépett fel. Calmárius már ott, a bejáratnál felmérhette kit, milyen élményben részesítsen, s hogy azt hány sestertiusért szolgáltassák.
 Ez talán kapzsiságnak tűnik az egyszerű halandó szemében, ám erről szó sem volt, mint ahogy nem is tartotta senki sem pénzéhes embernek Calmariust. Alapos volt csupán, aki mindig gondosan mérlegelte és pontosan kiszámolta, miért mennyi jár, s ehhez mindig következetesen ragaszkodott. Soha nem csapott be senkit, ám azt sem akarta, hogy netán ő legyen egy esetleges anyagi félreértés szenvedő alanya.
 Calmarius tizenöt rabszolgalányt alkalmazott, gondjukat viselte, és ahhoz képest, hogy saját portáján élet-halál ura volt, tisztességesen is bánt velük.
 Történt egyszer, hogy Filippina, a legfelkapottabb rabszolga kéjnő, belehabarodott az ifjú Musicusba, aki a hárfát pengette esténként az aulában. Szerelemük, mint minden kezdődő szerelem, eleinte csak plátói volt, ámde szemeik csillogásán hamarosan átsütött a testi vágy is, már csak az időnek kellett eljőnie, hogy érett gyümölcsként egymás ölébe hulljanak.
 S mint egyszer mindennek az ideje, ez is elérkezett. Vadul ölelték egymást, mintha soha nem akarnának kielégülni, mintha kiapadhatatlan lenne vágyaik forrása. Aztán az első éjszakát követően, amikor csak tehették, átadták magukat a testi gyönyörnek.
 Mindez, gondolhatná az ember, az általa juttatott testi szolgáltatás rovására ment, ámde éppen az ellenkezője volt igaz. Vendégei még többet kaptak tőle, mint addig. Olyan volt, akár a színész, akinek tetszik a darab és a próbákon élvezettel kísérletezik újabb és újabb variációkkal, hogy aztán az előadáson igazi szenvedéllyel, szerepével tökéletesen azonosulva, élete legjobbb alakítását nyújtsa.
 Calmarius - természetesen - a tulajdonos jogán, hetente kétszer részesült Filippina kegyeiben. Válogathatott volna rabszolganői közül, de Filippina volt az egyetlen, akinek nemcsak türelme volt az idősebb patriciushoz, de fiatal korára emlékeztető élvezetekben részesítette. Ujjaival, nyelvével becserkészte a puhány férfitestet fejebúbjától a talpáig, biztató, becézgető szavak kíséretében, mint akinek valódi gyönyört szerez az elhízott ember puha, petyhüdt bőrének simogatása, akinek már az is gerjesztő élvezet, ha életre kelti  Calmarius hímtagját.
 A patricius addig sem volt elégedetlen, de mióta Filippina megismerte Musicust, még a korábbiaknál is csodálatosabb éjszakák vártak rá. Mert a lány új szerelmi játékokba vonta be, fiatal testének minden buja mozdulata még serkentőbben hatott, suttogó szavai izgatóbbak voltak, ágyéka forróbb a lávatűznél. Calmarius újra élte ifjúságát, s már az is megfordult fejében, egyetlen és kizárólagos ágyasává teszi Filippinát, s nem engedi el maga mellől, sőt még a jól fizető vendégek elől is elrejti. Ez utóbbi gondolatot, persze, gyorsan kiverte agyából, a jövedelemről nem akart lemondani, úgy vélte, semmi károsodás nem éri azzal, ha a lány másokat is élvezetben részesít.
 Igenám, de a vendégek fizettek, Musicus meg nem. Addig nem is volt ezzel semmi baj, míg a fiatalok szerelme titokban tombolt. Csakhogy semmit sem lehet örökké eltitkolni, egy szép napon Calmarius rajtakapta őket.
 - Mit fizet neked ez a hárfapengető? - támadt a lányra. A kérdés ugyan teljesen felesleges volt, hiszen a patricius nagyon jól tudta, a rabszolgák legfeljebb csak hírből ismerik a pénzt, így aztán fizetségről szó sem lehetett. - Ha meg fizet, hol a pénz?
 Filippina megijedt. Úgy érezte, ő keverte bajba szerelmét, ám hiába vállalt magára mindent, s hiába esdekelt. Calmarius hajthatatlan maradt. Musicust még aznap elvitte a rabszolgapiacra.  S hogy bosszúsága tökéletes legyen, még a kért árat sem kapta meg érte, meggyőződése szerint duplán megkárosították. Emiatt aztán napokig zsörtölődött magában, Filippinára sem volt kíváncsi.
 Amikor végre lehiggadt, magához rendelte a rabszolgalányt. Kárpótlásban reménykedett, mámoros éjszakában, testi gyönyörök halmazában, de csalódnia kellett. Filippina kedvetlen volt. Csókjai szenvedélytelen, hideg cuppantásnak, simogatása kaparászásnak bizonyult, s bármennyire is igyekezett Calmarius minden óhaját teljesíteni, csak a patricius dühét növelte.
 Calmarius, megelégelve a hiábavaló próbálkozást, korbácsot kapott a kezébe és alaposan elverte a lányt, majd elzavarta.
 Aztán a vendégektől is panaszokat hallott, hogy Filippina már nem a régi, érzéketlen és közönyös, csókjaiból hiányzik a tűz, teste ernyedt és mozdulatlan, gondolatai messze járnak az ágytól, az érte fizetett sok-sok sestertius ablakon kidobott pénz.
 Calmarius - mondhatnánk így is - adott még egy esélyt a lánynak, ám ez az éjszaka sem különbözött a legutóbbitól. A patricius ezek után úgy döntött, Filippinának ugyanott a helye, ahol Musicusnak: a rabszolgapiacon.
 Kezdetben elégtétellel nyugtázta, hogy a lányért egymásra licitálnak a vevők, fiatalsága és szépsége, arányos teste, domborulatai és hajlatai kelendő portékává tették. Az árverés végén szép summa került a patricius erszényébe, akkora összeg, hogy azért három, négy rabszolgalányt is vásárolhatott magának.
 Ám az új lányok nem hozták vissza a régi gyönyöröket, kínszenvedés volt minden velük töltött éjszaka, és Calmarius egy szép napon azzal a tudattal ébredt, hogy megfosztották maradék ifjúságától.

Ígérete(ek):

Borbély Gabriella

---

Csendesen

Hallottam gerinced
ropogását,
amint felvette
a törvénytelen pózt.
Akkor már
szád nem volt,
csak a szíved
pulzált a felszínen.
Alvó kezemen a légy
felriadt zavartan
ütközött a homlokodnak.
A másik szobában
a földre sütötte szemét
egy döglött eszme.
Koldus gonddal, babrálva
kötöttem a nyakkendőt,
s langyos közönnyel néztem:
meztelen mellkasodon
milyen jól mutat.
Összeért a hátunk,
a másikéba beletapadt.
Fáztam
a vaníliacsendben.
És nem is figyeltem,
hogy milyen türelmesen
hagyja ott
ernyedt ujjam
egy gyémántos gyűrű.

Egry Artúr

---

a kishercegnőnek

mint akácvirág az ágon    
elandalít saját magányom
a csend halk szavára, ágyon             
lustán, hanyatt heverni vágyom
rőt ősz selyme ring a fákon                           
merre nyarunk? - tán bánod, s bánom?          
pár emlék, jel-kép, ákom-bákom
maradt utána, sár és lábnyom        
e kopottas őszi bálon
foltjaimat számlálva, - fázom
s a szelíd, avítt kabáton
minden elrejtett zúg barátom
s te is, te valaha álom
párom vagy, csók a számon!

Fabók Endre

---

Szonettkoszorú egy céda emlékének

                          - 1 -

Szeretem, ahogy levegőt veszel:
- édes ajkaid csak résnyire nyílnak,
majd lassan, ismét egymáshoz simulnak;
de előbb a könnyű lég halk nesszel,

nevetve, gyorsan hagyja tested el.
Érzése, vágya van e sóhajnak,
vele csendesen velőmbe hatolnak,
s szívem, testem rájuk rögtön felel.

A levegő, mely bent megjárta tested,
titokban megleste ártatlan lelked,
s elhozta nekem gyönyörű magad.

Megismerlek, meglátlak és felfoglak;
szép gondolataid feltárulnak,
ahogy a mellkasod lassan megdagad.

                           - 2 -

Ahogy a mellkasod lassan megdagad,
melleid megemelik koponyám;
s elhagy végre az átkozott magány,
mert érzem hússal és vérrel velem vagy.

Illatod körülleng, el sohasem hagy,
mint védő szellem őriz, vigyáz rám;
csókra hívja forró, szomjazó szám,
ahogy hűs nektárja ajkamra ragad.

Elbűvöl a fény, mi bőrödön játszik,
tőle puha húsod lágy mézzé válik,
mi félve hevült testemre tapad.

Mindig új és új életet adsz nekem,
mikor nyögve megrándulsz hirtelen,
ahogy a vágy belőled felszakad.

                          - 3 -

Ahogy a vágy belőled felszakad,
megáll egy percre a vézna idő,
s körbevesz egy vén reszkető erő,
amelytől megdermed minden mozdulat.

Nézd! Szeret minket e néma pillanat.
Múltunkról nem kérdez, csak jövőt sző.
- Mint holt időkből jött csüggedt költő,
ki máshol nem talál békét, nyugalmat,

hát csak álmodja az elkövetkezőt,
ki feledi őt, a nyúzott tervezőt.
Így érzek én, ha karod nem ölel;

csak akkor nincsen békém a halálban,
s hiszek e világ feltámadásában,
mikor meztelen mellettem fekszel.

                          - 4 -

Mikor meztelen mellettem fekszel,
mohó számmal csókolom szép kebledet,
s gyönyörű kínok rázzák meg testemet.
E percet ne, soha ne felejtsd el!

Értsd! – Szeretlek őrölt szerelemmel;
és többé nem kívánom tenélküled,
eme kiszáradt, fárasztó életet.
Eléd állok szerető szívemmel,

s vérem ontom, ha csak egy szóval kéred,
én megjárom még a halált is érted.
Csak eme percet ne, ne felejtsd el!

Most e világ körülünk lassan elfogy,
és ahogy elvész, mind jobban érzem, hogy
minden kis porcikád őrülten kell.

                          - 5 -

Minden kis porcikád őrülten kell!
Mint vidám szél a tavaszi réteket,
én úgy szeretném szeretni testedet.
- Lágy, már régen óhajtott meleggel,

szíved rózsáit ébreszteni fel.
Új fénnyel tölteni szomorú szemed;
édes illattal csalni elő lelked,
hogy most olvadjon össze enyémmel.

- Nézem, hogy nyakadon mint lüktet egy ér,
hogy táncol benne a vörös, forró vér,
ahogy a szívedből gyorsan szétszalad.

Ha csodálom szent, gyönyörű testedet,
elveszi megmaradt kis eszemet
két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad.

                          - 6 -

Két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad
megbontja szilárdan rakott elmém;
agyam most homokvár tenger szélén,
mi majd dagálykor a habokba olvad.

Lassan lerontod makacs falaimat,
újra csendes, szent hittel öntesz el:
- Ha a bölcs égből senki sem felel,
akkor sem érhet a keserű bánat.

A szerelem gyorsan, az ember szívét,
- mint a tenger szerves törmelékét,
mit egy új virágzó életnek ad -

felkapja, s izzó tüzekbe szórja szét,
ahol gyönyörben fogyhat el. Ezért
fáj, ha kezem csupasz testeden halad.

                         - 7 -

Fáj, ha kezem csupasz testeden halad;
bőröd érintése elhamvaszt, mint
a tűz, de szükségem van rá megint.
Kérlek… Kérlek, újra add nekem magad!

Éheztetett lelkem tépi a harag,
megőrjít az, ha más csak rád tekint,
amint a hajad, ölébe vadrózsát hint,
- mert enged, mit rákötöttem: a Szalag.

Furcsa vagy. Csókod is hamis, keserű;
kihalt már a régi, tavaszi derű.
Csak volt szerencsénk a szerelemmel;

miért tépsz vissza magányos utamról?!
- Óh, tudod, tudod te céda, tudod jól,
megszűnök, ha velem szeretkezel.

                         - 8 -

Megszűnök, ha velem szeretkezel,
nem látom mi a fekete valóság.
- Titkon valami kúszik, valami rág;
valamit ügyesen elleplezel.

Vágyaink színébe temetkezel,
de e régmúlt árnyalat már hazugság,
a vörös ma már csak megüt, arcon vág,
perforált szívemnek ma szike kell!

Óh, ha combod nem érintené ágyékom,
ha nem viszonoznád böjttelen csókom,
ha nem hallanám folyton hangodat,

- könnyebben tudnálak elhagyni téged.
De te beszélsz…, csókolsz…, hiszen érzed!
- megszűnik bennem az erős gondolat.

                          - 9 -

Megszűnik bennem az erős gondolat,
ahogy jelmezed magadra öltöd,
ahogy a hátamba vájod a körmöd,
s ahogy nyoma égőn bőrömön marad.

Nézlek, és buta szívem széjjelszakad;
te vagy, ki szerelmünk tőrrel ölöd,
és ha holt, mégis újjá te szülöd,
ahogy ajkamra szorítod ajkadat.

Játszol velem, mint szeméttel hűvös szél,
te csak magaddal-magamba temetnél,
hogy felejtsem mit tesz a szó: Salak

Bizonygatod, nem egy vele rút neved,
és én bolond még hiszek is neked,
ahogy a nyelved állam élén halad.

                          - 10 -

Ahogy a nyelved állam élén halad,
mennyországom vélem élni benned,
pedig létem pokollá te tetted.
Mond, te szajha, szerelmed nekem mit ad,

- azt, mi holtad után a Földnek marad?!
Adtad már másnak is. Hol a lelked?
Szép illatot hazudsz, - s hiszek neked,
iszom minden egyes rossz szagú szavad.

Két kezedbe fogod gyanakvó arcom,
és szirénének-kacagásod hallom;
- mint bolondot, gúnyosan kinevetsz.

Hajamba túrod csalfa, apró kezed,
a vállamra ejted ravasz kis fejed,
és a fülembe súgod, hogy szeretsz.

                          - 11 -

És a fülembe súgod, hogy szeretsz,
én hiszek neked, - miért is ne hinnék,
- oly sok a régi színjáték, az emlék;
a csalás, mit oly könnyen elkövetsz.

Csengő hangon a jövőről fecsegsz,
de szívedben már múltunk is temették;
nem számít neked se a Föld, se az Ég,
tudod, hogy velem mindent megtehetsz.

Dühödt, hergelt, hűséges kutyád voltam,
ki rosszat szólt rólad nekiugortam,
és csak most látom milyen jó barát.

Eszem szöktetne; szívem bizonytalan;
de húsom visszatart szakadatlan,
- kívánom bőröd ízét és illatát.

                          - 12 -

Kívánom bőröd ízét és illatát.
Én belebolondulok, ha hallom,
- elfelejteni még most sem tudom –
szörnyű szívednek őrült dobolását.

- hallom, mint táncoló, ködszemű sámánt,
ki erősen lecsap a dobra - domm:
Itt maradsz, velem maradsz, akarom!
Tánc-tánc, szédülj! A szíved többé nem lát!

Vakká tettél a szenvedő világra,
melletted nem figyeltem semmi másra;
feledtetted lelkem minden baját,

s tán leginkább ez az, miért utállak.
Nem kívántam semmi, semmi mást, csak
testednek biztos és meleg oltalmát.

                          - 13 -

Testednek biztos és meleg oltalmát,
el többé sohasem felejthetem;
a vágyam lesz örök kísértetem,
mi majd követ mindig, mindeneken át,

mi visszahúz, hogy elégítse magát.
De tudjad, elértem én is telem,
szerelmünk többé már nem kell nekem,
- Öntelt szemed, ha engem még vaknak lát.

Talizmánom helyett a tárgyam lettél,
nevess csak, hiszen tudom, úgy nevetnél,
most végre mint én, te is úgy szeretsz.

Itt vagyok; széttépett szívemmel veled,
mert vágyom – a hideg márványt – testedet,
azt, ahogy hazug magadba temetsz.

                          - 14 -

Azt, ahogy hazug magadba temetsz
újra és újra – imádom, s útálom;
minden méreggel telt csókod bánom.
Óh, el végre, miért nem feledsz,

engedj el, engedj, ha már nem szeretsz!
A szerelmünk egyetlen ősi álom,
és azt is csak alkonyatkor látom;
minden reggel, ha a Nap kel, eltemetsz.

Gyűlölöm szánalmas vergődésemet,
gyűlölöm maró fegyvered – szemedet.
Engedj utamra, engedj végre el!

Tán engednél is? Óh, csak én nem megyek;
csak én a gyönge nem… Nem merek.
- Szeretem, ahogy levegőt veszel.

                          - 15 -

Szeretem, ahogy levegőt veszel,
ahogy a mellkasod lassan megdagad,
ahogyan a vágy belőled felszakad,
mikor meztelen mellettem fekszel.

Minden kis porcikád őrülten kell,
két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad.
Fáj, ha kezem csupasz testeden halad;
megszűnök, ha velem szeretkezel.

Megszűnik bennem az erős gondolat,
ahogy a nyelved állam élén halad,
és a fülembe súgod, hogy szeretsz.

Kívánom bőröd izét és illatát,
testednek biztos és meleg oltalmát,
azt, ahogy hazug magadba temetsz.

Hanga

---

érintetlen

mint halványuló erek egy falevél hátulján
egy meg nem született ölelés sejlik fel kezedben
álomba süppedő reszketeg kezed lágy ujján
az érintetlenség küzd a megvadult vággyal szemben

Zsombolyay Péter

---

Minotaurus szerelem

Mikor már azt hittem minden nő
Bájos mosoly mögé bújt átokmadár,
Fekete vonuló ködfolt,
Szenvedélybe rejtett kishalál…

…bozótosba tévedt ideges görcsoldó,
Emberi verejtékmosó nyihogó ló…
A csábítás és árulás toteme, gyöngéd
Szatírok kedvesen dalolászó játékszere

Démoni fenevad, Jupiter hadát kísérve,
Gordiuszi csomóba tekeredett kék-zöld
Aranyszem, gyilkos ostortekintet,
Akkor megmosta a savas eső arcomat.

S azóta nem látok semmi feslett formát,
Semmi Léda-csóvát, mezítelen bűnbe fúlva,
Nem látok kígyót-békát a szoknyákból kibukva,
Nem próbálok vesszővé változni, hogy lángra

Gyújtsak egy gyöngéd álmot, egy izgága
Testi szolgaságot… vademberi mozgásra
Szánva vihorásszak élet és halál között…
A fájdalom s arcom elfolyása, savas

Átváltozása egy idilli történetbe csúsztatott
Bele, hol semmi mágia, nász-fogó csata
Mámorsakk-futás, vörösre szeretett
Ágy kellékek a sarokba dobva, sehol egy

Fehérre könnyezett fekete párna.
Csak nők és férfiak. Nincs tiltó sorompó
De nincs is bűn, orgiahullámok szele lapos,
Kéz van és kéz hozzá bújva, szem-hangos

Beszéd, örömkönny és őszinte szó…
Törékeny pillanatok, halk simogató jajok,
Melyekben már én is egészen emberi vagyok
A Nő, mint Fekete Végzet elhagyott…

Ezt suttogják a csillagok.

Szarvam kicsorbult, szemem gyereki
Könnybe bújva néz a tükörbe mérgesen,
Majd felzokog édesen, és Te hozzám simulsz
Reszketve bújok hozzád, és tiéd leszek…

Tiéd leszek amorf szívemmel,
Izgága furcsa szellememmel,
Rút, Villon strófákat bőgő énekemmel,
Életemmel, minden este a Tiéd.

Futott(ak) még…

Borbély Gabriella

---

Elhagyva

Ott volt a park, és kócos
Haját megtúrva lassan
Átkarolt egy fát,
Megcsókolt egy fenék-
Nyomot egy padon,
Megsimított egy nap-
Lementét. És közben
 
Elképzelte, hogy él,
Hogy nem olvad a
Hóval az ön-
Tudatlan, búsan kifeszülő
Tavaszban. És
 
Ott volt a park, hogy
Emlékekkel tömje be a
Hiányt, hogy álommal
Hímezzen egy szebb való-
Ságot. Nem
Csak a lánynak, ha-
Nem a bokrainak is.

Pillantások

Aznap senki se nézett
Rád,
Isten se látott
Téged,
Csak az én bús tekintetem
Ölelt,
S Te lesütötted
Szemed.
 

Karpács István

---

Szeretlek

Szeretlek, mert bolond vagy,
Szeretlek, mert szíved, nagyon nagy!
Szeretlek, mert nem értelek,
Szeretlek, mert félthetlek!
Szeretlek, mert ki mást szeretnék?
Szeretlek, talán csak a két szép szemedért!
Szeretlek, mert megnevettetsz,
Szeretlek, mert nekem feleselhetsz!
Szeretlek, mikor mérges vagy rám,
Szeretlek, mikor csúnyán nézel rám!
Szeretlek, mikor nem is sejtenéd,
Szeretlek, mert mondhatom,
Szeretlek, mert elfelejtenéd!
Szeretlek, mert néha gonosz vagy,
Szeretlek, mikor síró szemed békét nem hagy!
Szeretlek, mikor idegesítesz!
Szeretlek, mert bajomban mindig segítesz!
Szeretlek, mert gyűlöllek!
Gyűlöllek, mert szerethetlek!
Utálom, hogy melletted csak kóró lehetek!
Utálom az egészet!
Pont ezért Szeretlek!

Móritz Mátyás

---

Legyen a bánat, fogam közt a virágszál?...

Sírjak mint egy forrás végeszakadatlan,
csüggedő szívvel, mikor már annyi rab van,
megfelelni, ne is akarjak csak másnak
maradjak meg egy élhetetlen nyavalyásnak?...
Vágyak magukkal, messze ne ragadjanak,
öleljenek körbe, büszke, -fehér falak,
hagyjak száz lehetőséget elrohanni,
csak sírjak, hisz könnyem úgy is van annyi?...
Az aranyalmafát, kéz kézzel ne rázzam,
lelkem zúgó tavában, ne csónakázzam,
bánjam ha mást, igaz szívvel szerettem,
legyen szavam hazug, -balog minden tettem?...
Felejtsek el, minden emberi készséget,
vigyek a nyakamba, száz és száz kétséget,
be szégyelljem, hogy egy hitetlen maradtam,
hogy már a föld is kezd, kihűlni alattam?...
Bámuljak csak ki, a börtönablakon,
és révedezzek el, egy álomalakon,
örömet másnak, magamnak se okozzak,
bilincsbe vert kezekkel, csak elmotozzak?...
Öreg, borús vers, kívánkozzon a lapra,
legyek csak a pénz vértrónjának a rabja,
reklámozzam: szívem helyén rozsdás vas van,
a fagyos kamrák kilincsét ne szaggassam?...
Legyek belátó, amikor eltipornak,
legyek alanya, minden halotti tornak,
mást talán már nem is szabad énekelnem:
az Isten legnagyobb bűne, a lelkem?...
Maradjak csendben, és ne is csapjak lármát,
maradjak sötétben, ne is gyújtsak lámpát,
talán minden áldott nap, riadót fújjak,
és szűk szívem, odvas odújába bújjak?...
Fütyüljek rá, ha helyes utat tévesztek,
meneküljek, mikor minden tagom reszket,
várjam be a halált, ha mögöttem üget,
legyen a szemek vak, és a szívem süket?...
Eltört szárnyaimat, vonszoljam a földön,
legyen az ideje, betegként vergődnöm,
ne érjen számomra semmit az ég, -a menny,
talán vessem borba, sebekre mart szívem?...
Talán abban adjak pont igazat neked,
hogy tavaszba már úgy sem szöknek a telek,
legyen minden erőfeszítésem hamis,
hulljon le a Hold, és vele az álmom is?...
Riadt baromként, bőgjek mint a rémület,
sírjak mint egy forrás?... -Hiszen rossz nélküled.

R. Dittrich Anna

---

Nekem mi a szerelem?

Szeretni valakit SZERtelen, ahol a szívem az ELEM.
Ez a szerkentyű hajt, űz, kerget. Nincs ész, érv, és értelem, csak érzelem.
Érezni heves szívdobogást, ha újra látom mosolyát.
Érezni a számban mézédes csókját, úgy is ha nincs velem.
Egybefonódni vele egy naplemente után a kék ég alatt nézve a hulló csillagokat.
S együtt azt kívánni, hogy e boldogság mindig megmaradjon.
S ha a tomboló vihar mindenünk elveszi, de ő itt van velem csak nekem.
Mert Ő a mindenem.

Ha szemembe nézel

Ha szemembe nézel, elkap a kétely a félelem. Nem szabad tekinteted keresnem. Nem szabad szemeidből olvasnom. De titkon mégis azt teszem. S ha eszembe jutsz, miért? Hisz tudom enyém, csak egyszer lehetsz. Aztán vége. Kell ez nekem? S neked? Titkon szeretni, megvetve, féltékenyen élni, mert nem tudom, hol jársz, mit csinálsz.. Egy biztos, lelkemben mindig is egy fénysugár maradsz. Mely olyan, mint a nap, felkel, majd lenyugszik, szikrázik, vagy felhő takarja. Ilyen vagy nekem. Szemed szívembe mar, s nem mondod, de tudom, kívánod, egész lényem, de a gátak csak nem engednek kettőnknek teret, mert mindketten tudjuk, egy üres kútba vezetne utunk, melyből, ha a víz felszínre tör, akkor mindketten belepusztulunk, magunkkal sodorva mindent, s mindenkit. Akarod? Akarom? Nem tudom. Inkább csukjuk be szemünk, maradjon meg legbelül, amit érzünk, s amit szeretnénk. Úgy legyen!

Susán Lóránt

---

Most

Amikor még elhittem.
Amikor még keveset éltem.
Amikor még pónin lovagoltam.
Amikor még mindentől féltem.

Most, hogy még jobban hinnék.
Most, hogy még jobban élnék.
Most, hogy repülő Ménként.
Most, még többtől félhetnék.

Adj egy csókot kölcsön!
Adj kölcsön egy ölelést!
Adj egy kis gyönyört!
Adj a közönynek felmentést!

Hazudd hogy szeretsz.
Hazudd ezt magadnak is.
Hazudj hűséget.
Hazudd ezt magadnak is.

Dobj el, ha nem kellek.
Dobj el, hogy repüljek.
Dobj el, de közben fogd kezem.
Dobj el, de előtte ölj meg.

Hidd el normális vagyok.
Hidd el és én is elhiszem.
Hidd el szeretsz nagyon.
Hidd el és én is elhiszem.

Mondd, hogy felnőttem.
Mondd, hogy génem tovább adhatom.
Mondd, hogy örömöm felhőtlen.
Mondd, hogy ki kell tartanom.

Székács László

---

Lidérc

választottunk napot,
majd éjféli teliholdat,
s végül csillagot,
kerestük a fészket,
közös gondú vermünket,
de gödörbe dobált az élet

fülünkben a sikoly,
a harmat deresedett,
poklára rohantunk,
hittük, hogy mi ketten,
minden alól felmentettek,
kiket a szerelem felkent

piramisunk tüneménytelen,
lebegett fent, árnyéktalan,
embertelen vésetté meditált
kapufánk korhadt, kifordult,
már fel nem tápászkodott,
szellemképünkké lobbant

Szigeti Julianna

---

Tőled, másnak

Vasárnapi hajszálak lenyomata az ágyban
és a testünké,
-még mindig ott vagyok melletted.
Nem tudtalak megfejteni.
Képtelen voltam, és most üldöz
ez a piros padokat döntögető haragom,
hogy miért is. Pedig
én nagyon akartam.
Mégis, azóta hurcolom magamon
utolsó tekinteted, mióta elvitt
a busz, te ott álltál és
ahogy néztél, már biztos előre tudtad,
mi fog következni.
Hetek óta nem tudom, sírjak-e,
vagy nevessek rajtad. Valami
rejtett kincs vagy nekem, valami sötétlő
magányból leledző hurrikán-fuvallat.
De ahogy utolsó mondatod -(csókod) a reggeli megállóban,
mára te is eltűntél, helyetted állott vodkaíz és egy
félig-kezdet romjai maradtak csak.
Szólnék, de hazudtál,
utolsó darab szívem egyszer tán visszakérem.
Tőled, másnak.