|
Számunk szerzői: Móritz Mátyás, Székács László, Wilhelm József
Számunk szerzői:
Móritz Mátyás
Énekelj, költőSzegénynek gazdag, gazdagnak szegény…
azaz egyik sem…
helyesebben mind a kettő Orbán Ottó
Ne bénítsanak meg villanó dühök,
miért állnál úgy, mint akit szél ütött.
Told meg tolladdal a kezed, ha rövid,
legyél ki az égre lánguszályt röpít.
Igaz szavaidat fülünkbe fújjad,
ha félünk s tüdőnk lihegve fullad. * Legyél nekünk fényár, zúgó virradat,
ha tűzpokol harsog, dübörög, dagad.
Rímeket faragj nekünk, ne keresztet, mikor rajtunk a múlás szárnya reszket.
Mikor körénk sötét ruhások lépnek,
ha számunkra szótalan az ítélet. * Hiszen szükségünk van rád, -sose máskor,
avarzúgáskor, varjúkárogáskor.
Mikor halotti fellegeknek intünk, ha csupa könny az arcunk, -vér az ingünk.
Versedhez dobot verünk, -trombitálunk,
talán táncra is fogjuk béna lábunk. * Legyél aki úgy sír: a szeme ragyog,
énekelj, mint árvák közt a legnagyobb.
Kinél senki nem mond bánóbbat, -szebbet, szeress ahogy anyák, bölcsek szeretnek.
És hitesd el velünk, mert hidd el: segít,
hogy jogunk van hinni rangot, istenit. Istenhez is
1. Hidd el hogy nagyon szeretlek, -ez még
Fiatal koromból datálódik
Hogy vannak jambusok, fogódzók, eszmék
Hogy van aki igazat mond, nem lódít Keresem arcod, verseid megett
Ahogy színeket az álmaimban
A földtől eloldottad az eget
Megtudott érteni, bölcs és hibbant 2. Ötben születtél, de még titok ma
Hogy önmagadhoz mennyi volt közöd
Hogy feküdtél mint a hasított fa
Vonat alatt, cementfalak között Keresik csak a hasonmásodat
Boncolni való lettél: egy lelet
Látjuk ahogy láttad: a múlt hasad
Ahogy elnyel a tiszta szürkület 3. Bő asztalt neked már az Úr terít
Hogy idézünk téged, talán meglep
Míg sírodon a sárga fű virít
Állok mint sárba száradt üvegcserepek Hídként remegek, a szél dorombol
Halottat költeni tollat vettem
Az erő kifut a két karomból
Aludnék: a sírodat zörgetem 4. Keresett a halál, mint a sintér
Zsebében az Úr, hatosként hordott
Keresem: miért vagy olyan mint én
És mint a boldogság: meghúzódom Bár zokogni, lennem könnyem annyi
Valahol egy ezüstvonat robog
Fáradt nyugvással hagyom rohanni
Az élettel előtted számolok 5. Megölelnélek te ifjú költő
Lennék rajtad nagykabát vagy mellény
Átkom és üdvöm, neked vallom meg
Hogy a gyilkosod, véresre verném Látom a szemed, éhesen lobban
Hol lökdösnek téged durva kezek
Meg kik szánnak téged, jóllakottan
A Duna-parton, mond mit keresek 6. Mért járok most, mint egyszerű vándor
Mért borulok rád, jajongva esdve
Kettőnk közül, ki a nagyobb jámbor
Mért gondolok most egy dermedt testre Mért tántorul meg előtted a térd
Belőlem dalt, miért zokogót hoz
A fekete kelme, drága sötét
Őrjöngve mért török utat holthoz 7. Anyaként ölel-e téged Isten
Ígéret voltál, lerontott a tél
Sebeidet bekötözném frissen
Mint aki, szárny nélkül a földön él A szó, kontár ajkamon a tiéd
Próbálok kipengetni némi dalt
Nem látni téged, semmivé hullni szét
Miközben a nap, a kezedbe halt 8. Nyelvem kiszárad, a homlokom ég
Szememen könny mért remeg kövéren
Szerény vággyal, szeretlek egyre még
Kedves képmásom és bús fivérem Mint aki egy holtat imádni hű
Kinek verse csupa bús nedvű bor
És emléke örvénylőn keserű
Mely szent, és mely reszket egyre s forr 9. Ha néha behunyom a szememet
Hallom hangodat az éjszakából
A kihalt utcán kerget a hideg
Hátamon dobol a sűrű zápor Nem tudom hol járhat most a lelked
Meg nem történté tenni mit vágynál
Új otthonodból el most ki kerget
Most hol nem ereszt el a kantárszár 10. Bár csak tudnám, milyen csöndesség ez
A táj egy sötétre mázolt festmény
A hang kuskad, az érintés érdes
És egyszer kigyúl egy különös fény Átvilágít vad erdőn és poklon
Futok mint aki utat találhat
Futok, -árnyékodba sírva botlok
Mint anyaföldre egy vándor állat 11. Nem hiszem: így lesz mindig ezután
A szemhéjad örökre lecsukott
Megmaradsz kamasz, megmaradsz talány
Utánad minden vers fonnyadt, -lucsok Elveszett nemzedék ihletője
Lettél. Nem egyiknek sem tolla
Te míg mindent megírtál előre
Mi iszunk csak az illúziókra
12.
Verssoraidat döföm magamba
Oly könnyű a nehéz út is veled
Ha botladozom, dőlök karodba
Ragyogjon a nap a sírod felett Sokszor álltál halál közelében
Utadat járom: máshol nem visz út
Megborzongok ugyan, de nem félek
A vers és Te lettél az abszolút Székács László
Góg és Magóg Fiához(Ady Endrének 2007-ből) Ma gőg. Nyársdzsentrik.
Proletárok maradtak véreid.
Csák Máté csak nézne.
Süt a trón, bizony újra.
Éneked lassan a süketeké,
Te büszke Dózsa unoka. Istenem, véred rég született.
Utánoznak, bolondultak.
Párizsból beszökött az ősz,
hol Váradon, hol Pesten keres,
tüzéért lobogó verseidnek.
Félteni Nyugatot, e keletet. Léda perzselt, s nem felejtett.
Csinszka éneke sziréné lett,
szelleme álom volt, szeretted.
Ha kellesz, néha, hisz emlék ez,
érdemtelen szájakból kilincselsz.
Pentaton pávád főnixszé lett. Kérdezz még és mesélek.
Ja, poétákat nem keresnek.
A magyar Ugaron
rájuk csak emlékezgetnek. Wilhelm József
A fogselyem mögöttSzéttépnék nevetésem,
ha hagynám!
Szétrugdosott hangyabolyra
hasonlítana vesém.
Rémültek játéka ez.
Mindig és örökké.
Feláldoztatott játszadozók!
Utcák hosszát, és hosszan
húzzák ideológiai alázatuk,
és áldozatuk,
közben
kérgesednek
férges gondolataik,
cseppkőbarlanggá állnak
és szétmorzsálnák
a belészorulókat.
Hurkokat vetnek félénken,
kidagadt erekből kiszipolyoznák
az embert.
Tehetetlenségük méreggé ért,
azzal végeznék,
fogselyemmel ápolt
mosoly-ocsmányságuk!
Nem állunk:
vesénk tetveinek
szavakat tálalunk,
és tetteket!
Az örömmámorért, mindent
A pír, enyhén kiült a bal füle és a mosolygödre közé, és csak oda. A haja a szélben rezonál, lebbenésével néha eltakarva a pillantását. Mélybarna színű szemében csillogás ül, melyből ki-ki szándéka szerint formálhat magának olvasatot, vagy csupán belebódulva élvezheti ezen apró csodát, amennyiben rálel.
A keze, a karomtól fél méterre, önmagával játszik, apró üzeneteket küldve felém, közben úgy mászik az asztalon föl-alá, mint egy hatalmas tarantula, bizonyos veszélyérzetet, de hevülő kíváncsiságot ébresztve bennem. Az elkábított áldozathoz hasonlóan lebénulok a helyzettől, meredten figyelem, ahogy becserkésznek, éles öntudattal ám tehetetlenül kínlódom a saját testem irányításának megszerzése felett, mégis amikor reagálnom kell, magam is csodálkozom mozdulataim precizitásán és kimértségén, mintha a körülmények egyáltalán nem lennének rám hatással, sőt pillanatok alatt úgy tűnik, hogy magam befolyásoltam a helyzetet idáig, én határoztam meg az eddigi játékot, azután három ujjam a tenyere szorításába kerül, és csak úgy tudom kiszabadítani, hogy kisujjamról hagyom lenyúzni a bőr egy részét.
Az íriszében, a mélybarna szín mellé egy kis zöld is társul, ami a fokozódó figyelem, de lehet a kaján fölényesség érzetének a jele is nála. Egy apró tűhegynyi nyálbuborék araszol az ajka széle irányába, a pír felé, mely még mindig ugyanott pihen, de már nem enyhén, hanem egyre tüntetőbben lüktetve. A mosolygödrében a bőr félholddá feszül, önelégült mosolya viszont hamar elül, ám örömének hangulata, megtapadva a közelében, ott csilingel, csak a pillantását nem tudom elkapni, pedig nem rejtegeti, de fejének finom fordulatai, állandóan az arca elé sodorják a fényes tincseket, és amikor az egyik kezével épp kisimítani igyekezne azokat az arcából, visszavágok, és egy cuppanóst ütök a kézfejére, aminek hatására én vigyorodok el.
A szempillái megremegnek, a halántékán a hajszálerek egy fészeknyi kígyóhoz hasonlóan vonaglanak egymáson, közben a nyálbuborék kiszáradt kráterkörré vált, sejtetve egy újabb erupció lehetőségét, mely a hirtelenjében összeszorított ajkak mögül bármikor előtörhetne, de nem csak ezt sugallja a megszorult vértől kékülő vonal a száj helyén, hanem annak lehetőségét is, hogyha kell, a harc végkifejleténél még a harapását is beveti, a legkisebb előny érdekében is.
Az ellenfelek szemében, az összeszűkült pupillák mögé szorul a kezdeti cinkosság, csak az abszolút koncentráltság hidegsége feketéllik nézésükben. Az utolsó, döntő lépés következik, az egyiknek a biztos győzelem, a másiknak a kissé megtépázott, de a fölényes menekvés lehetősége. A kezek kivörösödve remegnek egymás közelében, és apró rángásokkal a másik látókörét igyekeznek megzavarni, ezzel a két test közötti levegőt szinte tapinthatóan megrezegtetve, s az, piciny örvényeivel ártatlanságot kavar, de mielőtt e hűsítő kavargás bármit is elérhetne, egy könnyű, de fájdalmasan csípős csattanás, véget vet a hajszának.
-Nyertem, nyertem-, hangzik a visongó, az örömmámortól egyben gurgulázó hang, majd mindjárt a hízelgő kérés is a három és fél éves Kati szájából: - anyu, játszunk még piros kesztyűst-!
Elagyalt, kiagyalt vers
Csirke csipog az ágy alatt,
csirke csipked az ágyban,
csirkévé váltam,
agyamat lerezerváltam,
begyemet belepték a legyek,
gúnárhegyek tornyosulnak fölöttem,
cudar, gőgös Gedeon,
neonfényben sej-haj
lekozmetikázott hájjal
bájolog,
nehéz munka a dolog,
a meló.
A melós meglóg,
„lógatja” demagóg,
Magóg és társa,
a ma fia,
rafia nincs,
csak kötöznivaló
bolondok,
kik a dokkon dekkolnak,
dekódolva,
és belesnek a dekoltázsok alá,
libák lába elé hevernek,
megvernek ha kell,
ha nem,
lenn a délibábos Hortobágyon,
bágyadoznak szegények,
a verőlegények,
verik a verbunkot,
a bunkót,
a bunkók,
lenyúlják a bankot,
hogy bakot lőhessenek.
Hess neked,
vers!
Hess, hess
agyamentség!
Ez az agy mentségének
vége.
Hess!
Sej, de fess
az élet!
Percenként
Esendő
napi teendők közé szorulók,
vonulnak sótlan napjaik,
az egyhangúság papjai
tehetetlenséggé mormolják
a haldoklást.
Új élet
Anyám…
háromszor szült
fájdalmat a világra.
Vállalta,
nemcsak örömünk,
hanem, hogy lelkünk
tömöttre zabáljuk
áldozatával! |
