Bagi Zita
Egry Artúr
Flexious Kay
Móritz Mátyás
Székács László
Tas György

Bagi Zita

---

Ahonnan egyszer kell

Befedte a hó, a föld fehér volt.
Még egy jeges hang se szólt.
Majd kivált egy hópihe,
és nagyon lassan visszaszállt az égbe,
a szürke felhő pedig befogadta.
A többi is utánozni akarta.
Ezer csillag lett a hókupacból,
elbúcsúztak a földi fagytól,
s Jákob létráján másztak fel
oda, ahonnan eljönni csak egyszer kell.
Néztem hűlt helyüket. Felszáradt
az utolsó csepp víz is. Fáradt
homlokát a Föld újra megtörölte.
 

Elmélkedések fűről, felhőről

Vízszintes vagyok az éggel
távol tőlem messze fekszik
mint én itt a fűben.
(Nem érti hogy nem ég el
ki a Poklot egyszemélyben emészti.)
Csodálkozik mégse zuhanok bele
nagy kékségébe
hisz nekem felfele lenne.
S én is nézem hogy benne
az a pár kavargó habcukor-felhő
miért és milyen áron
csúszkálhat ezen a fenntlévő
kék marcipánon.
 

Egry Artúr

---

hiába

hiába vársz a híd alatt
hajóm kikötni csendben
immár a vágyam az maradt:
most hagyj el kérlek engem

testemet, hullámod veri
ellen az árral úszva
azt mi még bennem emberi
apró darabra zúzza

mindez csupán már átkelés
az evilági kompon
vágyam kezedben görbe kés
hiába csendben mondom
 

Flexious Kay

---

2ezredik évemre

messze harcban évek halála - mint
rigók a dombok hajlatain - úgy
üvölt belénk kín-sakálja - ha
segít valaki, gyilkol valaki
szereti vágni a kezeim

üss a könnyre, csorgók könyve - miben
elszánva dörmög az Apokalipszis - édesen
becézett angyalok : Sátánka piros szívet
karcolász a 10parancsolatra
már tova is tűnt

Kín a sakál és üvölt minden szín - mert
paradicsom csak a vér a harcokon
szeretetből gyilkol, ki vágni kíván - soha!
nincsenek dombok a rigók tetemein
tetemre, tetemre!

Harcok halála, könnyek könyve, kezeim karca,
Sátánka sikolya, rigók rebegése - elnémultálâ026

pedig örökre üvöltened kéne az
üvegekre, a dombok hajlataiban, az
Apokalipszis papírmaséjára
és ha ráérsz, kérlek, temesd el a felgyűlt tetemeket

közeli harcban évek halála
klónozott rigók felgöngyölt dombokon
birka játssza a sakál szerepét
felvágják nekem kínos kezeim
Torzak, torzak!
 

füstben, kéken

bélyegszemű margaréták görcse
ráng minden elhagyott szóban
örökre dermed a kollektív tóban
napként pulzál, hogy az időt töltse

hasad, megszáll, dalba bújva csapkod
hisz Isten ajkán megfeszülve
hazudik füstben, kéken, elrepülve
mint gubancos gyermek, hűen kapkod

szent martalék a vers kezek alatt
melyen nincsen tépés bánata
nem esik rá láncok látszata
szendergő kézen ér útján haladt
 

Móritz Mátyás

---

A vége az, hogy meg kell halni

(párhuzamos történetek)

Városban az ember akár
száz évet is elélhet úgy,
hogy nem veszi észre,
hogy már régen meghalt.

Lev Tolsztoj

Felhajtotta a kávéját, majd az íróhoz fordult, akinek a mai nap sem ment a betűvetés. Tudja Kedves Író Úr, én csak négy dolgot nem szeretek; a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet. És tudja hogy miért? Ennek egyszerű és prózai oka van: mert ilyenkor új cipőt kell vásárolni. Különben minden stimmel.
Jolán amúgy egy sokat látott, sokat próbált papucsban álldogált a pultnál, és várta hogy az író majd mond valamit, hogy szóba elegyedik vele, mert abból már bármi is lehet. De az író hallgatott, bámult, ivott, és bele-bele szívott cigarettájába, miközben hallgatott és bámult. Pedig elmondhatta volna, -igaz jobb hallgató közönségnek is, hogy gondban van, hogy megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe. Azt a kérdést is feltehette volna Jolánnak (mert hogy ez lett volna a neve, a foghíjas nőszemélynek), vagy inkább magának: hogy hol vannak a szavak színe, selyme, tüze, zenéje, amely utolérhetné a hangulat némaságát. De nem tette fel. Miközben azon agyalt, hogy miért nem lett inkább költő. Az éjszakai égbolt lehetne az első verseskötet, a csillagképek az első versek. Hiszen és tulajdonképpen már csak a tőmondatokat szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga.
Úgy akart volna írni, hogy azonnal megértsék, mit akar mondani. De hát már mindent megélt, földolgozott már, és végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra.

Három gyereket hagytam a férjemre, hogy viselje gondjukat, ügyeljen rájuk, mert hát utolért engem is a végzet, és nem is egyszer, de nem is százszor. Mert hát sokat látott asszony vagyok én, aztat meg köll hagyni. Otthonosan mozgok én má a rendőrség épületében, ahol legutóbb, (ha jól mondom, de ha nem, nyugodtan javítson ki, hiszen Ön lenne a szavak nagy embere) valami többrendbeli lopás megalapozott izéje miatt, előzetes letartóztatása mellett hallgattak ki. De sokat szelídültem én azóta, hogy négy és fél év szabadságvesztésből szabadultam. Korábban pedig előfordult, hogy fiatalon, családanyaként rablásokba keveredtem, és besurranós módszerrel idős emberek lakásaiból elemeltem és elcsentem ilyen-olyan értékeket. Olyan is volt (talán rémesen is festett) hogy baromfilopás közben, az éjszaka közepén, a járőrök botlottak belém, ahogy tollasan és véresen álltam előttük. Mert mit tehettem mást: átharaptam a szárnyasok torkát, hogy ne csapjanak zajt.

Zajos sikere nem volt, bár kijutott több plecsniből is, mint író. Bár költő is lehetett volna. De hát ő is belátta, hogy elismerte, hogy a költő az születik. Igen, mint a hadvezér, a politikus, a zenész, szóval minden, ki egyre másra hivatva van. Kire géniusza nem mosolyog, az semmi stúdium után sem viheti előbbre ügyét.

Az ügyemet nemsokára a bíróságon vesézték ki. Ahol azt is elmondtam: a zsákmányból, lehet hogy sajátosan készítettem a levest, hiszen a földből kihúzott répát, ahogy termett, ahogy vót, a tyúk mellé hajíntottam a fazékba. A fazék persze nem volt elmosva, a tyúk meg nem volt megtollfosztva. Biztos, be voltam csípve, -vihogott Jolán, a pár még megmaradt, de épnek éppen nem mondható fogával.

Az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend –mint a molyos bunda varrata hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, hogy egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):
–Ezt már nem érdemes… Dobja el. Dobja el, ha mondom.

Ha mondom, így volt. Szabadulásom után ismét tyúkot loptam a saját falumban, de az az átkozott házigazda elkergetett. Két hétre rá, egy tari asszony, az előszobában felejtett bukszájából lovasítottam meg hét ezer forintot. Nem tagadom, a sikertől vérszemet kaphattam, mert egy hét sem telt el, és aranyakat és készpénzt próbáltam lenyúlni egy idős nő otthonából, aki lehet hogy nehezen mozgott, hogy húzta a lábát, hogy járóbottal közlekedett, de képzelje: az a vén szipirtyó, egészen a vasútállomásig követett, ahol volt ereje lerángatni a Salgótarján felé induló vonatról. Ekkor kaptak el a zsernyákok.

El kellene kapni a fonalat, mert azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetején, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden. De azért egy utolsó írás kellene, és bár ha az ihlet lovára nehéz felkapaszkodni az embernek, de ha egyszer nyeregben van, akkor nincs leszállhatnékja addig, míg le nem szédül, -az író segítségül az asszonyához fordult.

Nem segített énrajtam senki. Nem jogerősen kaptam nyolc hónapot. Nyolc hónap szabadságvesztést. Szabadlábon védekeztem, de megint besurranáson értek tetten, vagy min.
Jó, most mondhattya hogy hülyeséget csináltam, hogy újrakezdtem, siránkozott Jolán, majd elhajtotta az újabb kávéját, és az íróhoz fordult, akinek a mai nap sem ment a betűvetés. Hülyeséget csináltam na. Siránkozott a nyári kánikulában is harisnyában, hosszan felsliccelt ruhájában. A hasán megkötött blúzban, a papucsban domborítva. Hülye volt, nem gondolkodtam én akkor.

Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, amelyik szorosan tapad a bőrre.
–Légy elégedett –mondta hittel, s két V alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.

Papírmunkát nem keveset adtam Bánt a butaságom, nem is tudok enni a börtönben, pedig jó a koszt. Tíz éve vagyok besurranó, mára kijöttem a rutinból. Jártam az utcákat, és mindenhol megnéztem, hogy nyitva van-e a kapu. A módszerem, hogy óvatosan benyitok, a házhoz osonok, és kihallgatom, melyik szobában vannak a háziak. Leveszem a cipõmet, úgy lopódzok a többi helyiségbe. Akkor is így tettem, de lebuktam. Mert hát sokáig jó volt ami volt, ami adatott, de egy idő után besokalltam, irigyeltem a másét. Nem voltam elégedett. Maga talán az?...

Elégedett vagyok – felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi. Mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet. -Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetet. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb. Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett.– Veszélyes –mondta az orvos. –Leromlott szervezet. -Az asszony sírt, már félig eltemette.

Volt hogy élve temetett el, az a szemét strici. Képzelje csak el. Télen-nyáron a huszonegyes út mellett stricheltem hosszú-hosszú éveken át, mert tisztességesebb munkát nem kaptam, hiába is kilincseltem, és könyörögtem. Biztos azért mert cigány vagyok, mert öreg vagyok. Jobb napokon nyolc-tíz kuncsaftom is horogra akadt, közöttük visszatérő vendégem is akadt. Egyszer kénytelen-kelletten egy perverz férfi kedvére tenni. Az az állat, egész a házáig fuvarozott, ahol rámadta a menyasszonya ruháját. A menyasszonyáét, aki a templomi esküvőjükön összeesett és meghalt. És ez az állat, befektetett egy nyitott koporsóba. Előtte persze kisminkelt és felcicomázott. El tudja ezt képzelni?...

Tüdőgyulladás? –az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította a fogát, és meggyógyult.–Jobban fogok vigyázni – mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt. Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán – a már nem létező fokra–, leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt három hét alatt.–Az életösztönöd ment meg – mondta boldogan az asszony. –Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!

De az életösztönön megmentett. A mellemen összekulcsolt kezekkel kellett feküdnöm, csukott szemmel, miközben a férfi  (ha lehet az ilyet annak nevezni) ostorral ütött és vágott, ahol ért. Nem gondoltam hogy ez lesz a légyottból.

Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom): száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetesen így is fenséges. A szívhalál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét. Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisan szükségszerűt.

De szükségszerű volt, ha fogalmazhatok így, mert hát nekem is meg kellett élnem valahogy, és ez, pínz nélkül nem mögy. De azzal az emberrel (ember az ilyen?...) soha többé nem mentem el. Nem én. Bár akkor, 75 ezer forintot kasszíroztam, de mit ér ez az összeg, mikor egy életre szóló lelki sebet hagyott bennem ez a tapasztalás?... Akkor volt életemben először halálfélelmem, -mered maga elé komoran Jolán, majd rövid szünet után ismét felderült az arca.

Nem volt jó kedve, inkább csak türelmetlenkedett. Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés –ahol visszatérhet –egyre keskenyedne. Fulladozva préselte át magát.– Nem lesz ennek jó vége – sírt az asszony. –Igen, igen. A jó vég – mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez.
Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek.

A gyűjteményembe akadtak aranyosak, durvák és szadisták. Kétkezi munkástól a diplomás üzletemberig sokan visszatértek hozzám. Ettől függetlenül, és mindezek ellenére (bár lehet hogy furcsán hangzik, de vállalom) szerettem a munkámat. Egyik-másikra mind a mai napig emlékszem.

Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között ahogy hirtelen föllobban a szín, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép… A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka. Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.

Papír nélkül dolgoztam. Egyszer kamionosokkal vállaltam be mindent ötezer forintért. Az egyik pasasnak, attól állt fel, ha csavarhúzóval érhetett hozzám. Persze hogy nem tudtam megállni, és közben elnevettem magam. Mert higgye el, ezt is csak jókedvvel lehet csinálni, még ha valójában nem is élvezi az ember. Ha azt akarták, hogy nekem is jó legyen, netán több pénzt adtak érte, akkor sikongattam, mintha átélném a gyönyört. Nem árt a gyomor és a türelem.

–Türelem –biztatta az asszony.  -Türelem! –felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavak mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető.– Nézz a lábad alá – oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. –Elcsúszol, és kész a baj…Fontolóra vette. Nyaktörés? Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.

Gyűjtöttem ugyan a férfiakat, de igazán jó a régi élettársammal volt az együttlét. Eleinte ugyan gyengéd volt és figyelmes, de ha beindult, ha elszállt az agya, ha bekattant, akkor nagyon durván szeretett, ha érti hogy mire gondolok és akarok kilyukadni. Nyolc hónapig voltunk együtt, jóban és rosszban, ahogy mondani, vagy éppen írni szokás, -ha érti a tréfát. Ez a kapcsolat olyan se veled, se nélküled kapcsolat volt. Hol a végtelenségig imádtuk egymást, hol meg elhordtuk a másikat minden fajta szemétnek és árulónak. Egy idő után már együtt jártunk lopni, ha nem is kéz a kézben. És hát a közös lebukás jelentette a viharos szerelmünk végét. Négy évvel ezelőtt, mindketten börtönbe vonultunk, én és az én utált és imádott, ezerszer kitagadott és visszafogadott Robim, aki előbb szabadult pár héttel mint én. Mire újra szabad levegőt szívhatta, már összeállt egy férfival. Küldött egy levelet nekem a rács mögé, hogy ne várjak tőle csomagot, és meg ne próbáljak írni neki. Búcsúzóul boldog születésnapot kívánt – folytatta csalódottan a víg kedélyű teremtés. – Sokat sírtam, és leadtam vagy tíz kilót a gyomoridegtõl. Nehezen emésztettem meg, hogy elhagyott egy férfiért. Gőgős lettem.

Írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis.– Figyelj mindenre – mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal. Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre sem vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben. Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna. Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.

Közel voltam az őrület határához, talán meg is tébolyultam kicsit. Akkor még nem gondoltam, hogy én is szerelembe esek a női börtönben. És életemben először ott éreztem boldogságot. Lett egy igaz barátnőm, akitől több szeretetet és gyengédséget kaptam, mint az összes pasastól, akivel valaha összehozott a sors. Miután kijöttem a sittről, kitettem a bátyám szűrét a házamból, amiért én dolgoztam és güriztem, amit én építettem fel a két kezemmel. Hat testvérem van, és imádott és szeretem őket, a tűzbe tenném a kezemet értük, de a börtön után jól esett az egyedüllét.

Az író egyedüllétre vágyott, kiszellőztetni a fejét. A kijárat felé vette az irányt, ügyet sem vetve Jolánra, aki még mondta a magáét, és nem is hagyta annyiban, hogy így faképnél hagyják.

Higgye el, imádom és szeretem őket, ha kell, kocsi alá ugranék értük.

Az író ekkor megállt, mint akinek gyökeret eresztett a lába. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. Aztán – megváltó csók – újra lódult a kép, felbőgött a lárma. Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikítva fékezett – írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vadízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet. A gyereket – másodperc töredéke alatt – visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott az ágaskodó kerék alá.

Országszerte megfújták a harsonákat. Gyönyörű szövegek méltatták. „Alkotóereje csúcsán ragadta el a halál.” „Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért…”„Legyen példa testre szabott halála!” Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklott és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta. Túl émelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli. De írónk tudott szerkeszteni.

A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott. –Kétségkívül .–Ez igen.– Szörnyűségében is fenséges. A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta: –Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna… Tulajdonképpen – egészen halkan suttogott –… nem volt kit megmentenie. (Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavart keltően és szabadon.)

Több nekrológ is elhangzott, és fogalmazódtak meg, örök érvényű gondolatok: például az, hogy amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni. –Vagy ez: A beszéddel, de még inkább az írással az ember túl tudta emelni magát a halálon. A szájhagyományokban és a könyvekben fennmarad az egyén lényegi része, mert különféle időkben és helyeken tud hatni mások gondolkodására és tetteire; egy papírra rótt fekete jelsor könnyekre indíthat valakit, amikor már rég porrá omlott a csontja is annak, aki leírta.
 

Keresztség

1.

máglyák vagyunk
lassúdan égünk
ameddig kiméretett
minékünk

Akkor is, ha jobbról-balról osztják,
ha róla már tudomást se vesznek;
akkor is, ha rúgják, -kardlapozzák,
ha Ő az, akit földhözszegeznek.

Ha Ő az, kire víz és tűzözönt,
kivel szemben a sors nem válogat;
kit a jó szerencse, ritkán köszönt,
ki úgy járja a szellemvilágokat.

Kitől elveszik azt is, ami kevés,
mondván hogy szerepe csak váteszi;
kit Létbe taszít majd a vettetés,
és majd a bolond is lóvá teszi.

Hogy maradjon már zöldségeivel,
hiszen minek annyi mély gondolat;
mire emberből már kevés figyel,
inkább egymás torkának ugranak.

Ő akkor sem veti le az irhát,
nem könyököl és nem is pedáloz;
akkor is ha csak furkálni bírják,
és láncolják a börtön falához.

Mint akit egy álomkép vezérel,
akkor is ha nem irigylik sárgán;
Ő jár tovább csonkolt két kezével,
pofon sem fog a líraiságán.

Mert szája igaz szavakat érlel,
nem ijeszti sújtó tengerrengés;
marad vándor, világ(talan)-útlevéllel,
kit nem hágy el ige, se teremtés.

*
 

Ha kormol, füstöl a csipkebokor,
ha az ostor arcába is robban;
bízik hogy egyszer elvész a pokol,
ha végül élete el is lobban.
2.

dögségen dúlásokon
keresztül
lassudan felégünk
mindenestül

Akkor is ha lényem
huzatban imbolygó
gyertyaláng csupán.

Nekilátok újra
és újra, a lyukas
vödrömmel kimerni
a világóceánt.

*

Akkor is maradok
a vér, a szerelem
s a forradalmak
bukott démona.

Ha meg is szállnak majd
a dögkeselyűk, hogy
májamból kitépjenek
egy címerpajzsra valót.

*

Maradok a primitív
bűvésztrükökkel
dolgozó varázsló.

Megj.:

Az idézeteket
Határ Győző: Máglyák c.
 verséből kölcsönöztem.

 

Székács László

---

Ősziségek

nedvek nélküli élet
belesárgul a vágyakozás
szabadság penészvirág
s lesz foltos hiénák álma

de meddig nyúlik az idő
hol marja lyukasra savas eső
s miért zaj cafatok
hámozott gondvályúk

ehettél volna sarokházat
hátsó csülköt
beléd füstölt szerelmet
szubkultúra falatokat

elutasítottad epés kényedet
az alkud nélküli életet
őszbe facsarodott bűzölgés
kitüntetett kongás-rothadás

őszi rózsás fergeteghez
krizantémos habfehér halottak
szemesnek - ki nem vert - állított fa
miért barnába ázott ostoba

Duna fodros hérosz
mi mindent borítottál
élő lelkeket erodálsz
bugyogsz iszaptemető

mindig nyár szívja ki
az idegeket utolsó leheletet
zokog a fájdalom gyűlölet
csontokra aszalt szellemek

ősziségek ősziségek
jövőnkbe mit kevertek

Tas György

---

NEVER MIND
(Semi baj)

1.

Mindjárt fél négy. Ideje indulnom, ha nem akarom Markot megvárakoztatni. Két perc alatt sikerül átöltöznöm. Fél órába telik, míg a Felszabadulás térre érek. Ezalatt felidézhetek néhány angol kifejezést, udvarias csipkelődést, és egy kicsit tovább fűzhetem azt a gondolatot, amely egész nap végig kísért. Irányadók az évszámok: 15 milliárd év – Ősrobbanás, vagyis Big Bang, 4,9-től 4,6 milliárd évig a Naprendszer kialakulása, stb. Ennyi elég. Az élet még nincs jelen. Így kellemesebb. Ezt a biztonságot más az is veszélyezteti, ha figyelembe venném a Hold legősibb kőzeteinek korát, mivel ez már utalna az életre, itt a Földön. Tűrtőztetem magam. Sikerül leülnöm a metrón. Állva nehezebb gondolkodni, viszont ülve elernyedhetek, nem zavarnak saját testem kényelmelenségei. Szóval 4,6 milliárd év, kellemes határ – szupernóva robbanás: kataklizma fönséges csendbe ágyazva. De jöjjenek az angol szavak. Merev álarcosbál. Forgatom őket a nyelvem alatt, habár nincs esélyem szónoknak lenni. Sehol egy érdekes arc a kocsiban, amelyet felhasználhatnék arra, hogy beleültessem gondolataimat, és már csak várnom kelljen, hogy meghozza gyümölcsét az elvetett mag. Marad tehát a befeléfordulás – látomásos ősiség. Csak félig-meddig sikerül kizárnom tudatomból az alagút kontra metró surrogást. Szívtelen hang. Merevvé teszi az arcomat. Markra várnom kell. Mikor kibukkan a tömegből, fáradtnak látszik vagy inkább szomorúnak. Rákérdezek, pedig fölösleges. Mark született angol, nem lesz tehát őszinte, sőt annál inkább őszintétlen, minél inkább kérdezem. Együtt érzek az angol rendőrséggel. Mark tehát elüti a kérdésemet egy mosollyal, meg egy „never mind”-al, aztán mond valami fél őszintét megnyugtatásul, meg saját nyugalma érdekében. Lám, kinél mit használt az utolsó 15 milliárd év. Én röhögök és szitkozódom, ő meg mosolyog egyenesre kalapált gerince végéről. Kedvelem Markot, de néha egy kissé fáraszt a naivitása meg a szerzett érzéketlensége önmaga iránt, amely szokásnak indult ugyan, de berágta magát, bekúszott szervezetébe a mosolya résén át. Mikor? Elmegyünk a postára. Mark a telefonszámlát akarja befizetni, de rossz papírt hozott. A postai alkalmazottnő örül, hogy angolul beszélhet. El kezd tehát mekegni, keresgéli a szavakat, engem fürkész, a sor növekszik. Mark mosolyog, és a háta egyre egyenesebb. Végül mégiscsak magyarul tátog a nő – visszavedlik alkalmazottá. Vállalja. Ordítozik, mint mindenki, aki nem beszél idegen nyelveket: „Ez rossz, másikat hozzon! Ez már lejárt!” Távoztunkban megtudom, hogy Marknak is megvan a véleménye a hölgyről. Talán mégiscsak belever Markba egy kis életet a magyar bürokrácia, avagy a tehetetlenség presztizse, ha ez a neve egyáltalán. Irány az első kocsma. Miközben keresgélünk, válogatunk a szmogteraszos presszók között, elmondom Marknak, hogy egy kiállításmegnyitóra vagyunk hivatalosak. Egy régi barátom az ünnepelt alkotó. Angolom felhőtlenül örül (most nem olyan egyenes a gerince), mert semmi köze a művészekhez s a művészethez is alig. Hát igen. Mark nem túl művelt, de talán ettől olyan tiszta és ártatlan. Az embernek kedve támad kicsit megrontani őt. Állandóan teával mossa át magát, lassan issza a sőrt, nem dohányzik, nem iszik kávét, a nők is csak messziről vannak rá hatással, de Isten ments’, hogy egyet is megkívánna, csak úgy, természetesen. Melegszendvicset, üdítőket és kávét rendelünk. Tea nincs. Mark majszolja a szendvicsét, issza a sárga löttyöt, és közben semmi iránt nem mutat érdeklődést. Aztán beszél, kérdez, de továbbra is teljesen érdektelen. Kíváncsi lennék, hogyan csinálja. Fizetek. Figyelmeztetem Markot, hogy nem marad le semmiről, most még van egy óránk és tíz percünk a kiállításig, addig még betérünk valahova bort inni. Sőrt nem szabad, mert a kiállításon is bor lesz. Never mind. Rátérünk a Népköztársaság útjára. Az Andrássy út. Hogyan magyarázhatnám ezt meg Marknak. Ady, Krúdy. Nem elég hozzá az angol tudásom, neki pedig túl egyenes a tartása, hogy valamiképpen átérezhesse mindazt, amit mondani lehetne erről az ügyről. Leteszek róla, bár a gondolat megmarad. Szótlanúl ballagunk, aztán beülünk a Rózsa presszóba. Ismét rendelünk – bort! Vontatottan, akadozva beszélgetünk, megfelelő téma után kutatunk mind a ketten, aztán rá is bukkanunk: szavakat kezdünk egymásnak magyarázni. Ő angol, én pedig magyar és német kifejezéseket. Alig kell odafigyelnem, és ez épp kapóra jön, mert mintha félelmet éreznék és megilletődöttséget is ugyanakkor. Leások magamba, egyre mélyebbre kutakszom, és hamarosan rá is akadok erre a két érzelemre. Felráncigálom őket tudatalattim határáról Én-em viszonylagos tisztására. Most már jobb, boncolgatni kezdem a két jövevényt. Marknak felajánlom őket beszédtémaként, de csak félig-meddig, a többit magamban tárgyalom meg. Szimultánt játszom, s Mark ezt udvariasan el is fogadja. Hálás vagyok neki ezért. Úgy érzem magam, mint aki visszatér múltjának egy darabjához, és már-már megbántva veszi tudomásul azt, hogy ez a dolog továbbra is él, fejlődött, fejlődik, tehát nincs szüksége őrá, azaz rám. Ilyen ez a presszó, amely most „egész jó hely”-nek mondható, mindenesetre nem azonosítható a régi, sötét és piszkos múlthelyszínnel. E múltból csak egy kis vonás maradt változatlan: a pincér tegeződik, és bár ez akkoriban természetes volt, a mai környezetben már hamisnak tűnik. Féltem, hogy mindaz, ami felé közeledünk – tehát a kiállítás helye – szintén ennyire idegennek fog tűnni. A félelem vánszorog. Markot fokozatosan, meg-megtorpanva vezettem és vezetem végig azon az úton, ami nekem múlt, neki pedig semmi köze hozzá. Ki az őrültebb vajon, Don Quijote vagy Sancho Panza?
Körülbelül sejtettem, hogy kikkel fogok találkozni. Biztosra vettem, hogy ott lesz életem első, öngyilkos-szerű szerelme s mindazok, akik kevésbé fontosak ugyan, de együttesen szimbolizálják múltam egy fontos, mélytónusú darabját. A Klubban végigivott estéket, ahonnan mindenki elmenni vagy megérkezni vágyott, mert az ottlevés elviselhetetlen volt. Ott tanultam meg szeretni, csalódni  és játszani az életet, s minél gyorsabban lerészegedni, delirálva arról, hogy egyszer majd megírom az évszázad versét vagy novelláját vagy regényét. Festők, szobrászok, írók, költők s néhány fiatal színész és énekes álmodozása volt ez. Mark bólogat. Érti, de nem érzi, látom. Mielőtt még teljesen magával ragadna a nosztalgia, közlöm Markkal, hogy mennünk kell. Ő fizet, a pincér ismét letegez, aztán nekiindulunk. Lassan szeljük át a Kodály köröndöt, mert a túloldala a part, a határ, onnan már nem érdemes közlekedési eszközre szállni, hogy elérjünk a végcélhoz. Mark az épületeket nézegeti. Néha rákérdez valamire, mintha így akarna finoman utasítani arra, hogy figyeljek a jelenre, amelyben épp ő is tartózkodik. Nem akarok. Mark pedig erre állítja be precíziós angol empátiáját. Az Epres-kertbe tartunk, de elhatározom, hogy teszünk egy kis kerülőt, s megmutatom Marknak a Klub épületét. Elég ócska, Mark jobbat érdemelt volna, úgyhogy megpróbálom azzal menteni a helyzetet, hogy megkísérlem felidézni előtte, milyen lehetett fénykorában ez a teraszos épület. Félsiker. Irány az Epres-kert. Befordulunk a sarkon. Mark felfedezi a Klub udvarán a mászókákat. Óvoda. Itt nevelődnek az ifjú művészek újabb generációi. A tréfa pocsék, de megteszi a hatását. Mark ismét jól érzi magát, a számla kiegyenlítődött. Újra erőt vesz rajtam a félelem. Zavaromban hirtelen nem tudom, hogy odatalálunk-e. Mondom Marknak, hogy figyeljen, töredezett vagy félkész szobrokat kell majd megpillantanunk. Mark hamarosan fel is fedez egy ablaknyílást egy kerítés mögött, amelyből egy fekete disznó türemkedik ki. Itt vagyunk. Belépünk a Kertbe, és megpillantjuk a várakozókat. Még messze vagyunk. Senkit nem ismerek fel a gyenge látásom miatt, és biztosra veszem, hogy ugyanígy senki nem figyelt fel ránk sem. Eddig egymás mellett lépdeltünk, de most megelőzöm Markot fél lépéssel, hogy megóvjam a félelmemtől. Az már eszembe sem jut, hogy ez nonszensz, de ha nem is lenne az, akkor is Mark csak annyit mondana: „Never mind, George."

2.

Ahogy a várakozók csoportja felé közeledünk, egyre nyugtalanabb leszek. Az ismerős arcok és alakok elkülönülnek a többiektől, akiket az érdektelenség homálya takar, míg múlt-embereim keményen, árnyaltan és kontrasztosan álldogálnak, társalognak. Felsorakoznak bennem a nevek, amelyek azonban kipenderednek az űrbe, a meghaladott dolgok liturgikus sűrűjébe. Akiket látok és akiket elképzelek, bizonyosan különböznek. A neveikkel akartam idecipelni a múltat, de kudarcot vallottam, a jelen keményen ellenáll, és új neveket kelt életre, formál, színesít. Volt ismerőseimet így, különös jelen-neveikbe öltözötten még egyszer végigmérem, és máris kezdetét veszi az üdvözlések „régen találkoztunk" bemutatkozás-szerű szertartása: ki kit vesz észre? milyen sorrendben? mennyi ideig? mikor?
Először Mes mosolyodik el, jelezvén, hogy észrevett. Ő a házigazda, tehát egyben illő feladatának is eleget tesz. A gesztus rövid, Markra már nem is marad idő. Ezután kis szünet. Shrit, a volt szerelmemet akarom üdvözölni, csak egy lépésnyire áll, tartásán, hanghordozásán látom, hogy már észrevett, csak még várat egy kicsit, egyelőre azonban folytatja az elkezdett beszélgetést. Mark nem vesz észre semmit, ismét kérdezősködni kezd. Kik ezek? Mind művészek? Ki az, akinek a kiállítása van? Kimerítően válaszolok a kérdésekre, és elnézést kérek, hogy Mest, akinek nemsokára láthatjuk a képeit, nem mutattam be neki, de hát... Never mind. Na igen. Kár is a fáradságért, hogy csak igy egyszerűen elnézést kérjek egy angoltól. Közben szemmel tartom Shrit. Nem jól néz ki. Most gyújt rá, az öngyújtót még a kezében tartja. Előveszek én is egy cigarettát, majd szó nélkül kiveszem Shri kezéből a gyújtót, és én is nemtörődöm cigarettázásba fogok. Mark csodálkozik, ösztönei tiltakoznak, de nem marad ideje megfeszíteni a gerincét, mert Shri odafordul hozzánk, és a protokollból most már Mark sem marad ki. Látom, Shri zavarban van, mivel nem tud angolul, és perpillanat velem sem tud mit kezdeni, visszavonul tehát.
Értem a zavarát. Mint ahogy én, ő is megszokta, hogy ha beszélgetünk, csak ketten legyünk jelen, és ne legyünk időben korlátozottak, márpedig a megnyitó mindjárt elkezdődik. Most tűnik fel Ildikó - mentve, ami még menthető, itt persze Markra gondolok -, szóval Ildikó bájosan, szexisen, mosolyogva és magasan, hogy nyújtózkodnom kell, hogy valahogy egymagasnak tűnjek fel mellette. Eszembe jut róla Martha, a nővére, aki nemrég még Mes felesége volt, de egyéves ausztráliai tartózkodásuk alatt (Mes kontra Martha) Martha lemorzsolódott, és kint maradt, Mes pedig hazajött. Mi, akik ismertük őket, főként pedig Marthát, számítottunk erre. Mes azonban mégsem letargikusan jött haza. Ugyanis mikor kiment, az alkohollal volt a legbensőségesebb viszonyban, visszatérte óta azonban úgy látszik, ez a viszony a múlté. Martha azonban mégis itt van - mindenki gondol rá. A hiány sokszor jobban körvonalazható, mint az idöben és térben jelenlevő dolog vagy személy. Így van köztünk Martha. Ő mindenkit elbájolt, minden férfit megkaphatott, festett, és olyan amerikaiasan ejtette ki érzéki száján az angol szavakat, hogy még egy született jenki sem tudta utánozni. A legrövidebb miniszoknyákat és ruháin a legmélyebb kivágásokat is ő viselte. Piros ruháival karcolta íriszünkre önnön alakját. Pár száz évvel ezelőtt a férfiak a kardjukért, a nők pedig a hajtűjükért kaptak volna. Martha ezen kívül rendkívül szórakoztató volt, és hogy ehhez társult esztétikai élményszámba menő kinézete, mi mindannyian minden hibáját - merthogy neki is volt - tabuként kezeltük, semmisnek, szóra sem érdemesnek tartottuk. Most pedig mintha mindannyian idevárnánk őt, itt a helye, mivel ő mindannyiunk számára azonos múltként van jelen, bár a nevét már angolosan írjuk, mivel ő is így írja alá Sydneyből keltezett leveleit, ejteni azonban még mindig „Mártit" ejtünk. Szép! De vajon hogyan szólítjuk őt gondolatban? Én olyankor ki sem mondom a nevét, csak a gesztusait, a ruháit idézem fel, így ismerek rá emlékeim közt.
Ildikó pedig olyan, aki mindezt képes felidézni, Marthára emlékeztet bennünket, és ezért mindannyian hálásak vagyunk neki.
Lassan megindulnak az egybegyűltek. A Kálvária kopottas, körárkádos épülete, mely az Epres-kert közepén épült, hiánytalanul képes minket befogadni, még ha egy kicsit szűkösen is. Never mind.

3.

Bezsúfolódunk a henger alakú helyiségbe, a Kálvária római fürdőre, bazilikára vagy planetáriumra emlékeztető magjába. A körbenállók mögül feltornyosul a három szőnyegként felfüggesztett vászon, a három mű, amelyeket még nem nézek meg, úgy is csak félig látnám őket, hiányosan, másrészt pedig ismét hatalmába kerít a múlt-hangulat: szűkkörű és mégis zsúfolt kiállításmegnyitók, ahova mindenki úgy érkezik, hogy épp csak lehuppan elefántcsonttornyának erkélyéről - és izzadni kezd, mert megpróbál nemtörődöm módon egyenesen és mozdulatlanul állni, míg a bevezető tart, hogy senkihez se érjen hozzá. Mes előlép a kör közepére, ő fogja a bevezetőt is elmondani. Mosolygok. Valami kiváltotta a mosolyomat, nem tudom mi. Talán Ildikó, aki sréhen szemben áll velem, és rám szegeződik a tekintete, vagy Mark jelenléte, akinek semmi köze ehhez az egészhez. Mes hangja remeg, gyengeségről, űzöttségről árulkodik. Még mindig a mosoly, de igyekszem Mesre irányítani tekintetem, habár el-elkalandozik, és arcok, testek között kutat. Troica - ez a három kép címe, kettő közülük félkész. Mes Moszkvában kezdett el dolgozni rajtuk, egy hármas osztású ikon után szabadon. Mes három versét olvassa fel megnyitó szöveg helyett. Rendhagyó felelősségvállalás. Mindazonáltal a szavak meglegyeznek vagy épp csak érintenek, de értetlenül peregnek le rólam. Semmi közöm e szavakhoz, amelyek számomra semmitmondó mondatokban hömpölyögnek ki Mes szájából, és ülepednek le iszapként körülötte. Mintha egy türelmetlen és fiatal pap recitálását hallgatnám, én, aki láttam már a szupernóvákat, ő meg arról beszél, hogy a Föld a mindenség középpontja. Nem hiszek! És ekkor lezuhanok a 4,6 milliárd évvel ezelőtti határról, és máris ott vagyok az élet keletkezésénél - 3,8 milliárd év - és tovább, nézem a küzdést és bukást, nézem a halandó gyarlóságot s később a félelmet, mely a legtöbb tudatot rabul ejti. Nézem, hogy a civilizáció hibátlannak hitt falába hogyan üt rést újra és újra az ösztön. Mark kérdi, hogy miről van szó. Én sem értem, nem értettem egy szót sem - közlöm vele. Ismét egy „never mind", csak most újra megfeszíti, kinyújtja a hátgerincét. Értelek Mark, értelek, igazad van. A bevezető elhangzott, a képek nem tetszenek, Ildikó ismét itt terem, aztán felismerem a forgatagban Toucht, aki szintén festő, s nem eldönthető, hogy barát-e vagy ellenség, viszont tehetséges. Aztán már indulok is kifelé, Mark eltűnt. A kijáratban felkapok két pohár bort, és Mark után eredek, elegem van a kiállításból. Gyorsan ment, nem volt jó, belezuhantam az élet sűrűjébe, gondolatban is. Elvesztem. Mark a Kálvária körüljárására ibdul. Utolérem, hálásan fogadja a bort s főként, hogy nem feledkeztem meg róla. Bocsáss meg Mark, és ne legyen már olyan egyenes a tartásod! Köszönöm. Mark az épület után érdeklődik, és miután kiderül, hogy nem tudok neki válaszolni, felveszi az értetlen túrista szerepét, és pusztán az épület nyújtotta esztétikumra figyel. Így lassan megkerüljük a Kálváriát, amely tényleg elég romos, és „rossz bőrben van". Never mind!
Shri kint álldogál egymaga. Mark felfedez valakit, egy korábbi partiról ismeri, így vele most nem kell törődnöm. Shri örül is meg nem is nekem, mindenesetre hozat velem egy üdítőt. Gondolom addig, míg távol vagyok, eldönti, hogy mennyire legyen bizalmas velem. Mikor visszatérek, látom, hogy vesztettem. Mintha nem is várt volna, csak áll, éppen rágyújt, és a kert távoli, fák közé rejtett részeit szemrevételezi. Mégis beszélgetni kezdünk, de semmi intimitás, másokról beszél, általam is ismert vagy ismeretlen személyekről, akik abban egyeznek meg egymással, hogy láthatólag Shrit sem érdeklik igazán, érdektelennek tartja őket, akárcsak én. Végül unom már. Öregnek látom, új ráncokat fedezek fel az arcán, és ezt meg is mondom neki, pedig valójában én érzem öregnek magam, talán a mosolyom miatt, amely sehogy sem akarja elhagyni az arcomat. Ildikó ezen közben többször elhalad mögöttünk, s lesi, hogy figyelem-e. Belemegyek a játékba, de csak annyira, hogy ne kelljen megmozdítanom a fejem. Végül Shri is elunja, és továbbáll. Ildikó egy beszélgetésből kihajolva magához int, s a fülembe súgja: „Szeretlek". Jó játék, akárcsak régen. A csodálók művészek után kajtatnak és fordítva, és a művészek udvartartásába tartozók is. De nem kérek már belöle. A múlt színültig telt kancsó, s ha csak egyetlen csöpp is kerül bele, az egész túlfolyik, kiömlik, és ott áll az ember a szinte megoldhatatlan feladat elött: újra élni a múltat, újabb és nagyobb kancsót formázni évek alatt, hogy mindaz a plusz is beleférjen, amit hozzátett a már megtörténtekhez. Persze van, aki belevész ebbe a visszatérésbe. Én például hajlamos vagyok rá, tehát nem kísérletezhetek. Udvariasan nem veszek tudomást az elhangzott szóról, és sétálni indulok. A kert végén felbukkan egy csodálatraméltó alakú nő. Szőke és andalog. Guggolok, fűszálakat kanyarintok ujjaim köré. A nő szőke! Ez azért fontos, mert nem szeretem a szőke nőket. A nő végül is eltűnik, engem kikerülve a Kálvária felé tart. Amikor visszatérek, egy lányba botlom. Kérdi, hogy tetszett a kiállítás. Nem tetszett. A lány azonban Mes barátnője, így hát rossz helyen szóltam el magam. Bevonszol a képekhez, hogy az egyiken rámutasson három tört vonalra. Ez lenne ő ... Aztán kisétálunk, s belebotlunk Mesbe, aki könnyedén odamordul - féltékeny? A lányka elmegy, és Messel maradok magamra, aki eldicsekszik, hogy ez a lány mindenre kapható az ágyban, talán mert költőnő és tehetségtelen. Aztán megkérdi, hogy miért nem hoztam magammal Krisztinát, a menyasszonyomat? Mire véljem ezt a kérdést? Mesnek vajon még mindig fáj a foga Krisztinára? Pedig egyszer már sikerült megsértenie ebben az ügyben, pontosabban szilveszter estéjén, aztán fél év múltán bocsánatot kért egy levélben az eset miatt, s e gesztus után meghívott ide, most már valószínű, csak azért, hogy ezt megkérdezze, ha már Krisztina nélkül jöttem. Újabb érzés: düh. A mosoly azonban megmarad. Elszoktam a múlt erkölcseitől, mert ez is hozzátartozott: a nő mindenkié, aki hozzá tud férkőzni és meg tudja szerezni. Értem, megértem, én sem voltam más, de már nem azonosulok vele. Keresem a világban a biztos pontjaimat. Nincs egyetlen biztos pont. Ha csak egy van, az csak egy kőnek elegendő. Szóval már csak megértem, hogy a művészetet közvetlenül be lehetett váltani a nők testére. Így maradtak tiszták a lányok, így lettek prostituálttá az alkotásaink. Lehet, csak én látom így. Mindenesetre mindazt, amit az ezt megelőző vagy ebben a korszakomban csináltam, elégettem egy szép napon. Krisztina ott állt mellettem, ide-oda lépkedett, hogy kitérjen a füst útjából, ami a nagyapám ültette, magasra felfuttatott szőlő zsúfolt bokraiba párolgott. Néztük, hogyan olvadnak szét a soraim, a füzetekbe belelapoztak a lángok. Láttam az arcán, hogy érzi, nem véletlenül kértem, hogy jöjjön velem. Mindezt akkor nagyszerűnek hittem, ma már azonban tudom, hogy gyáva menekvés volt, viszont hasznos.
Indulunk a Klubba. Kezdem pokoljárásnak érezni a dolgot, csakhogy mellettem nincs sem egy Vergilius, sem pedig egy Mefisztó vagy egy Lucifer - ha esetleg mégis van, hát bennem van. Visszavágyom a 4,6 milliárd éves határomhoz, amit elvesztettem, alázuhantam a jövőbe, ide.
Újra Mark kísérője vagyok. Ildikó elköszön, ő nem jön. Shri már régebben hazament. Megindulunk. Touch mintha neheztelne rám, talán az Ildikó miatt, merthogy ő szeretné megkapni. Ő továbbéli a múltat, helyesebben ki sem szakadt belőle. Így lesz személyes intimitás az idő. Ami nekem múlt, lezárt egység, az Touchnak  múlt, jelen és talán jövő is egyben. Ő nem vész el benne, mint ahogy én vesznék el, pusztán azért, mert én visszatérnék, nem pedig folytatnám, mint ő teszi. Kijutunk az Epres-kertből, nekiindulunk a kétsaroknyi távolságnak, és becsordogálunk a Klub éttermébe, amely most meglehetősen kihalt. Fent a portán ki kellett fizetnem a belépőjegyet, aminek szikár pénztárcám miatt nem örültem, viszont a kezemben a jegy bizonyítja, hogy már nem vagyok Klub-tag, és úgy érzem, erre a bizonyítékra szükségem is lesz még a mai estén. Némi kapaszkodót igazán bárki megengedhet magának.
Hát van helyünk. Bort! és duhaj dekadenciát! lesz szíves pincérkém. Már nincs hitel. A régi főnöknél, az Ervinnél még volt, ebbe ment aztán tönkre. A múltkor láttam hajnalban a hetes busz megállójában. Nem ismertem meg, és csak pár nap múltán jöttem rá, hogy őt láttam. Ervin a kinti törvényekkel akart a pénzzel bánni a Klubban, aztán persze átesett a ló másik oldalára és ... Never mind.

4.

A Klub ... Mindenkinek más, de abban megegyezik mindenki számára, hogy valójában senki sem érzi itt jól magát, habár a Klub egy ténylegesen külön világ, így amikor azok, akik ide bejáratosak, nincsenek itt, vágyódva gondolnak e helyre. Sok ki nem mondott vagy félig bevallott érzéssel rokon ez az ellentmondás. Jómagam például néha egyenesen irtózom attól, ahogy élek, gondolkozom, mégis, amikor megtehetem azt, hogy úgy éljek és létezzek, ahogy szerintem kellene, merthogy az belőlem fakad, türelmetlenül menekülök vissza a régesrég gyűlölt, meghasonlott, ámde megszokott világomba. A Klub pedig, mint e párhuzam is jelzi, valóban egy külön kis világ, vagy a romantikára fanyalodva, egy valóságos sziget a maga valótlan kuriózumával. Ezt valaha én is elfogadtam, s mint annyi mindent, ma már csak tolerálom, mert tény, mert igaz. Külön világ, mert itt minden hamis. Ál-emberek, álmozdulatokkal, ál-szavak, ál-színek és -vonalak. Itt nem az élet, hanem a hamisság lesz teljessé. A törvény tagadása alkotja legtöbbször a legdrákóibb törvényeket is. És itt ez fog körbe mindent, alakítja át - az embert is - a saját képére. Egyfajta teremtés ez, teremtő nélkül. Az igaz kiszorul, és mindent betölt az álca, a maszk, a fétis, a szolipszizmus megdönthetetlenségével. És mert itt csak ez van, ez válik hirtelen nyilvánvalóvá, evidenssé, objektívvá és végül is igazzá. Hát ezért vágytunk ide mindannyian, s vágynak sokan most is, annak ellenére, hogy kint mindenki megvetéssel beszél a Klubról, ahova régóta járnak már zöldségesek és egyéb újgazdagok sznobizmusból, mert volt, akitől megvásárolhatták maguknak a Klub-tagságot. Ők itt a járulékos sznobok, s mi, akik művészeknek tekintettük, tekintjük magunkat, mi vagyunk az elsődlegesek e téren is. És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a művészek mindig is a sznobokból éltek meg, tőlük kapták a megfelelő intenzitású rajongást, mert egy műértő sosem olyan idealista. Egy jó művésznek tehát tudnia kell bánni a sznobokkal is, nem csak az ecsettel, a vésővel, vagy a szavakkal. Egy művészkísérő sznobot ki kell utálni, meg kell alázni, és a megfelelő pillanatban álhatatosan meg kell hallgatni, amikor mélyrehatóan, teátrálisan és teljesen hülyén egy hosszú, dicsérő monológba kezd.
tÁlhatatosan hallgatni, de csak úgy, félvállról, mint egyik sznob a másikat. A mi társaságunkból most hiányoznak ezek az emberek, mondhatni magunk között vagyunk. Leülök Touch mellé, mellettem Mark, akinek jobbján az a szőke, széptestű nő ül, akit az Epres-kertben láttam. Markkal beszélget. Beszéde andalít és idegesít is a vontatottsága miatt. Akadozik a társalgásuk, de nem segítek, mivel a hölgy csalódást okozott nekem arca csúnyaságával. Újabb bor, folyamatosan iszom, pedig rossz fajta fehér. Nem ízlik. Odamegyek Meshez, leülök mellé, beszélgetni kezdünk. Mi van veled kérdések cserélnek gazdát, végül kibújik a szög a zsákból: Krisztina után érdeklődik. Nem mutatom a dühömet, de rövidesen visszatérek Markhoz. Előbb azonban egy szobrász kezd el siránkozni, hogy nem ismertem meg, nem köszöntem neki, pedig milyen rég láttuk egymást, igazán illendő lett volna tehát ... Nagydarab ember, és ahogy itt siránkozik, legalább három adag sztrapacskához lát hozzá. Sikerül elszabadulnom, pedig jó szobrokat készít, csakhogy a siránkozó emberek nem mennek semmire. Épp jókor vergődöm vissza, Mark már nagyon szenved, egyre egyenesebben ül. El akar menni, unja az egészet, nem tetszett neki a kiállítás sem, szóval elege van, persze ez így túlzás egy angolt illetően. Mégis meg vagyok döbbenve, honnan jön Markból ez a természetesség. Na de még nem mehetünk. Nem akarok adósa maradni ennek a helynek. Odafordulok a csodatestű nőhöz, és elmondom neki csodálatom tárgyát. Tíz percig fűzöm a szót, vallomásokat teszek, amiket csak itt, ebben a hamisságban lehet ilyen nyíltan elmondani, illetve kifejteni, és ő veszi a lapot, s anélkül, hogy tudná a nevem, bevallja, hogy igen, ő is le akar velem feküdni. Én is csak annyit tudok róla, hogy annak a szobrásznak a felesége, aki épp az előbb mélabúskodott velem. Szóval megegyezünk. Végeztem is, és Markkal útnak eredünk. Kicsit már szédülök a bortól. Mark javasolja, hogy menjünk fel Dianahoz, ehhez az amerikai (she is from Mississippi), egzaltált középkorú nőhöz. Megyünk! én pedig egész úton nagy hévvel, széles gesztusokkal, siránkozva és kiabálva mutatom be Marknak abbéli fájdalmamat, hogy elszalasztottam azt a nőt. Mark nyugtatgat, de jól mulat, és lassan megérti, hogy mi történik vele, mióta találkoztunk. Csak színház! esetleg annál valamivel teljesebb. Ebböl a színházból nemigen lehet hazamenni - „Színház az egész világ!"

5.

Diana nem számított ránk, mégis kedvesen fogad, bár nincs egyedül. Itt van a lánya és egy barátnője. Tévét néztek. A Sky One-on megint valami amerikai tömegdráma villódzik, melynek alapfeszültségét az emberi jogok nyilvánvaló semmibevétele adja meg - mint majd minden amerikai filmben, amely társadalmi drámának akar látszani. Diana nem zavartatja magát. Leül, és tovább nézi a tévét. Tiszta Amerika? Mark is leül, könnyedén veszi a helyzetet, talán „az én házam, az én váram" analógiájára. Mindenesetre nem érzi rosszul magát, nem feszeng. Nem úgy, mint én. Ikszedik csúcspontjához ér a film - reklám következik. Diana kiszalad, majd egy tál pattogatott kukoricát rak elénk. Ennyit a vendéglátásról, váratlan vendégeknek. A film tovább folytatódik. Talajvesztettnek érzem magam. Már nincs bennem az iménti hamisság teljessége, nem vagyok képes gondolkodni sem, csak bámulom a tévét, és próbálom megérteni, amit a szereplők összehadarnak irodalmi amerikai angol nyelven. Csupán egy képzet merül fel tudatomnak mély tavából, amely egy hordozható tévékészülékből áll (orosz gyártmány, színe piros), melynek képernyőjére katonásan rendezett sorokban 16 cumi van felragasztva, szimbolizálva és értelmezve azt, amit mi itt öten csinálunk. Azonos élmény, azonos időben és helyen, mégsem tudunk egymásról, helyesebben nincs közünk egymáshoz. Az élőszó uralma elhalt, hiszen ha mondunk is valamit, az általában valamiféle ítélet, amit többszörösen kell bizonyítani, bizonygatni, hogy igen, igenis igaz. A másiknak szintén ezt kell tennie, mutatva, hogy valóban, igazán, tényleg elhiszi, hogy igaz, na tényleg mennyire igaz, amit hallott. A bizonygatása a ténynek, és bizonygatása a „hiszek neked”-nek, talán ez ülteti le az embereket, engem is a tévé elé, mert ott benn senki nem bizonygat (legalább is nyilvánvalóan nem! persze a dialógusíró sem engedheti ezt meg magának). Szóval senki nem bizonygat semmit, így mi is mentesülünk a bizonygatástól. A tévé a stresszben egy kisebb stressz. Elegem van. Odamegyek Markhoz, leguggolok, és mondom neki, hogy inni kéne valamit. Erre felfigyel Diana, és talán meghallotta, talán kitalálta, mindegy, előkerül a Martini - nekem - és a sör - Marknak. Most már jobb, sokkal jobb. Beleolvadok a holtidőbe. Nem keresek kiutat, mert a holtidőből nem lehet szabadulni, nem is érdemes megpróbálni - előbb vagy utóbb végetér, és semmi nem emlékeztet az erejére. A holtidő van, és mérhetetlen, relatív, így kívül áll minden intim szférán. Az idővel foglalkozó fizikus, aki belekerül e vákuumba, már nem fogja vizsgálgatni az időt, pedig ez foglalkoztatja egész életében, esetleg emiatt ment vagy megy tönkre a házassága, ez zülleszti szét barátságait. A holtidő azonban fétis, mágia, az idő „feketelyuka", amelyben a Machiavelli és Riselieu bíboros megalkotta presztizs is semmivé válik. Az akadémikus, a miniszter és a betanított munkás ugyanolyan minőségben vár a holtidő gyomrában olykor-olykor. Ki tudja. A holtidő misztérium, amit nem fogad vagy éppen utasít el az ember. Nem kell odalépnie, tennie, utaznia senkinek. Ellenkezőleg, a holtidő sehonnalisága keresi fel, hogy magába nyelje, és kiköpje újra. És ezenközben mindannyian olyasmit csinálunk, amit józan ésszel és a megszokott időhöz visszatérve soha nem tennénk. Fizikai és szellemi pótcselekvések egész tárháza van e misztérium-oltárra aggatva. Ki-ki választhat közülük, egy szabály van csak: ne legyen értelme semminek, s ezt a szabályt a legvéresebb autokraták és cezaromániások is elfogadják. Nincs pardon, mindenkinek hódolnia kell!

6.

Nem tudom, hogyan történt, de már ismét az utcán vagyunk. Mark itt lépdel mellettem, s szó nélkül arra vállalkozik, hogy elkísér a metróhoz. Későre jár. Fél tizenegy van. Sötét minden. A lakótelep, melyen áthaladunk, komor, a nagy fénylyukacsos téglák nekidőlnek a piszkos éji égboltnak. Csak megyünk. Fáradtak vagyunk és unottak. Egy kissé becsíptem, Markon nem látszik az ital. Minden lépésemet hiábavalónak érzem. Ugyanígy mennék, ha eltévedtem volna a sivatagban, vagy egy őserdőben. Ha egy idegen ország idegen városában járnék, amit már unok, mert kiismertem törvényeit, mert mássága szertefoszlott. A közöny itt a jó szó. A szó, amivel tovább lehet kapaszkodni az életbe, a látszatba. Így tesz a beduin, amikor tevéjének ringó púpjai közül naphosszat figyeli a Szahara csalfa délibábjait. Így tesznek a fáraók, kik nyugodtan tűrik, hogy mumifikált tetemüket ide-oda hordozgassák, s a csőcselék csodálkozzon szentségük felett, holott, ha egy is e letűnt uralkodók közül leoldaná valamely csoda folytán magáról a kötözőanyagot, egyetlen intésére beismerné a múzeumok közönsége, hogy ő a Fáraó, és ők/mi csupán rabszolgák vagyunk - hiába az ún. nagy francia forradalom. Es kórusban suttognánk, sikítanánk, hörögnénk, hogy "Ó Fáraó, szavunk csak légyzümmögés fülednek, tudjuk, s létünk csak porszem a sivatag homokjában, mit uralsz, ó Fáraó, isteni fény!" A közöny az a legvégső szilárd lépcsőfok, amely még nem őrület, amelynek az alapja és kiindulási pontja is igaz. De már több, mint logikus. Szent! A végsőkig feszített közöny, Buddha, a hinduizmus, a tibeti Láma. A végsőkig feszített közöny az, amikor az erkölcsi és természeti törvény között nincs különbség. Elvész a kanti mondat: „... a csillagos ég fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem", és így alakul: a csillagos ég fölöttem, és a csillagos ég bennem. Ez visszavisz a 4,6 milliárd évhez, és tovább - 4,9 milliárd év. Légkörtelen, csöndes kataklizmák. Tonnamiriádokat vet szét az erő, s mindez álom és lebegés, mert hangtalan. És ott a végső határ, a 15 milliárd év, a teremtés kohója, amely valaha magába foglalta mindazt az erőt, amit ma csak részekre szórva láthatunk, érzékelhetünk, tapasztalhatunk, és még ezek a részerők is oly nagy energiát képviselnek, hogy egy egész világ beleremeghet. Hiába a generálisok kitüntetései! Gutaütést kapnának, ha valaha is felfoghatnák, olyan semmik ők a kis fegyverkezésükkel a természettel és a mindenséggel szemben, mint egy termékenységre vágyó magocska, amely a betonra esett. Mert a mindenséghez képest minden incifinci, ugribugri és ... tünékeny. Persze megpróbáltuk, próbáljuk leigázni ezeket az erőket, sőt magát a mindenséget. Nehéz, mert amennyit kapunk, legalább annyit vesztünk is a dolgon. De dúl a kilátástalan küzdelem, és seregünk végsőkig elcsigázott talpig hősei nem azt mondják: „Vesztettünk", hanem, hogy „Többet ésszel, mint erővel". Hát jöttek az istenek, totemek, akiken keresztül le tudtuk alacsonyítani magunkhoz a természetet, azt a közönyös fenevadat. (Persze ez csak ábránd.) De ez nem volt kielégítő. Mert hogyan lehetne devalválni azt, amit egyrészt nem lehet devalválni, másrészt pedig, mert ha pusztítani lehet, csak helyi sebhelyeket okozhatunk. Mégha ez a gyógyíthatatlan seb maga a Föld is. Sebzünk, köpködünk, és magunkat pofozzuk. És mivel ezt már őseink is belátták, legalább is ami a köpeteket illeti, fordítottak egyet a dolgon, és a mindenség nevében keresgéltek olyan okok után, amiken valóban bosszút állhatnak. A plebsznek vér kell és cirkusz, látható és tapasztalható, tehát pillanatnyi megtorlás. És ma már, ha egy vulkán felrobban, és pusztítóereje nagyobb, mint a hirosimai bombának, tisztelni kezdjük ezt az erőt, és majd a következő bűnös emberen, dolgon, évszázadon ezt is megbosszuljuk. De ha jól belegondolunk, nem kell nekünk egy egész vulkán, elég egy kis szél, egy csipetnyi földrengés, egy kis hideg, és máris bevallhatjuk vereségünket a halál és a természet előtt. C'est la vie. Ilyen az élet, kedves homo sapiens, te bölcs. És ilyen a vég. És menni kell, és talán a legjobb öntudatlanul menni, haladni afelé, ami már bizonyosan megsemmisít, és nem csak kecsegtet a megsemmisülés lehetőségével. És ez megint a feltörő kórushanghoz hasonló életigenlés. Mert elfogadom a végzetet, és ezzel ráérzek a létre, amely mocorog bennem, s az életre, amely kivirágzik a lét moccanataiból. Oda vagyok hegesztve az élethez, és ezt a kapcsot csak eltörni lehet - brutálisan. Ezért túrja szét olyan ocsmányul a halál a legbűntelenebb, legcsodálatosabb nő testét is, amely oly finom volt és illatos. Selyemfényű bőre s alakja, csodáld félve, mivé lett, s mivé lesz.
Lépni! tovább haladni! Na Mark, te mit gondolsz? Mark nem felel, de önnön kérdésein visszaránt az utcára, a valóságba. A Váci út ormótlanul hasal az éjszakában. Megtorpanok egy kapu előtt. Ismerős, mintha itt lakna a Kati, aki néha öngyilkos lesz, ámde nem éppen sikerrel. Ide betérünk. Mark félszegen követ, Kati kedvesen fogad, és egészen megilletődik, hogy így 11 tájban váratlanul beállít hozzá valaki. Ő is még a múlt szigete. Partra szállok. Még egy kortyot húzok a hamisságból. Teázunk. Aztán megkérdem Katitól, hogy szeretkezne-e velem. Erre ő, hogy inkább Markkal lenne kedve. Szép, szép. Háttal a csatatérnek keresem az ellenséget, és Don Quijote-i akarattal meg is találom. Látom, Marknak is tetszik a Kati. Tehát én, a kis Don átvágtatok a szélmalom két lapátja között, áttörök a falon, s kijutok az épület másik oldalán. Előttem lankás, kies táj, nyugalom, béke, a próza csak az, hogy elment az utolsó metró, aztán elmegy előttem az éjszakai járat is. Megyek, menni kell. Éjszaka már igazán nem szabad ácsorogni. Úgy kell viselkedni, akár egy átutazónak: határozottan kell sehova sem tartani. Aztán az egyik megállóban mégis bevárom a 182-es buszt, amely hazavisz.
Így, most jó. Feküdni a csömör ízével a számban, a csömör görcsével a világon a „semmi sem valós" tudatával. Bemocskolódtam. Bemocskolt a délután. Tizenhat órától egy óra harmincig bemocskolódott a tudatom, a testem, érzéseim. Bemocskoltak mindazok, akikkel találkoztam, emberek, önmagam, az ital, az idő, az éj, a lépteim, a belső és külső terek, a szavak, a szavaim. Csömör. Másnap reggel is csömör, de már ott ébredezik mellette a közöny. Meggyóntam, most tisztulok. A „mindegy": egyetlen gesztus mindarra, ami tegnap és tegnapig történt. Két és fél évtizedig tartott, hogy beteljesedjen ez a gesztus, és ma a kávé koromelektrosokkja után egy új gesztus veszi kezdetét, egy újabb legyintés pályájának megtétele indul el. A létem és életem: újabb csömör és közöny, s ó, szent változatosság, milyen felüdülés lesz ehhez a monotóniához képest a végső, az én intim időmben végső, apró, mosolygó kis legyintés, amely szétporlasztja majd hegesztési varratomat.
Never mind. Never mind George.